Safe and Sound ♡ Harry Potter

HARRY POTTER ÉS A HALÁL EREKLYÉI - 1. RÉSZ

KRITIKA

Alig merem elhinni, hogy én is, ennyi nap után végre láthattam a „Harry Potter és a Halál erekyléi” 1. részét. November 26-án mentem el a moziba, 17:30-tól 20:00-ig teljes ámulattal néztem a filmet. Most pedig itt ülök a szobámban, 20:30 perckor, és a produkció soundtrackjét hallgatva próbálom felidézni magamban ezt a remek alkotást, és igyekszem egy kritikát összehozni róla. Akkor hát, vágjunk bele!

Elsőként azzal kezdeném, amit oly sokan megírtak már különböző értékelésekben: briliáns ötlet volt két részben megfilmesíteni Joanne K. Rowling utolsó kötetét. A könyv rajongójaként úgy érzem, nincs okom panaszra. Ellentétben a korábban bemutatott produkciókkal, David Yates és csapata - beleértve a színészeket is - most rendesen odatette magát a „Halál ereklyéi” első felében. A forgatókönyvet író Steve Kloves is zseniális munkát végzett, habár - ahogy szerintem többen is - szívesen módosítottam volna egy-két dolgon, de ezt majd később kifejtem. Szívből remélem, hogy a második részben is ugyanezt a színvonalat fogja hozni a film. Elég volt a bevezetőből, nézzük a produkciót:

Történet: Libabőrös lett a hátam, mikor az első képsorokat megláttam. Nagyon jó indítás volt, ez adta meg az egésznek az alaphangulatot, így világosították fel a nézőket arról, hogy valóban sötét idők járnak, és ez egyre rosszabb lesz. Már semmi nem lesz ugyanaz, mint régen.

Bejött a cím, aztán a Malfoy kúria felé indultunk el Perselus Pitonnal. Amikor megláttam Charity Burbage professzort, akkor ért az első döbbenet, hogy ezt a filmet sokkal komolyabban kell venni, mint a korábbiakat. Semmi problémám nem volt ezzel a résszel, nagyszerűnek tartottam azt, ahogy belevették Pius Thicknesse-t, így megérthette mindenki, miért is jelent komoly gondot, hogy ő lett Scrimgeour után a miniszterelnök.

Tapssal tudom jutalmazni Ralph Fiennes játékát, főként az a jelenet sikerült a legjobbra, amikor Voldemort elkéri Lucius pálcáját. Valóban érezhető volt, hogy megalázza az egyik hű szolgáját, mikor elkéri, majd letöri a pálcája végét.Miután a nagyúr végez a mugliismeret tanárnővel, és Nagini megvacsorázik, a Privet Drive-on találjuk magunkat, vagyis voltaképpen Harryt, aki egy tükördarabot forgat a kezében. Sokan hibaként rótták fel, és én is csatlakozni tudok hozzájuk, hogy egy szó nem esett arról, miféle tükör is az nála. Egy árva utalást sem tettek arra, kié volt, illetve hogy került hozzá.

Ezután következett a már szinte ismert (köszönhetően a sok spoileres videónak) hét Potteres jelenet. Nagy kő gördült le a szívemről, mikor láttam, hogy Hermione szerez néhány hajszálat Harrytől, ugyanis a korábbi videókban ezt a részt kivágták belőle. Szerencsére a film készítői még emlékeztek arra, hogy a Százfűlé-főzet legfontosabb adaléka, az alany hajszála. Miután mindenki átváltozott Potterré - ami nem mellesleg igen vicces jelenet volt - ki-ki a maga párjával útnak indult. Mielőtt rátérnék a meneküléses részre, előtte megjegyezném, hogy igazán jó választás volt Domhnall Gleeson (Bill Weasley) - ahogy a magyarhangja is, aki nem mellesleg a 2. részben Marcus Flintet, a 6. filmben pedig Cormac McLaggent szinkronozta -, illetve Andy Linden (Mundungus Fletcher). 

Meglepett, hogy a könyvben leírtakhoz képest jóval több halálfaló jelent meg az égen. Ezt is bravúrosan megoldották, és meg kell mondjam, egyáltalán nem zavart, hogy Hedvig gazdáját megmentve pusztult el. (Viszont több érzelem még jöhetett volna.) Megérkeznek az Odúba, és lassan a többiek is felbukkannak. (Itt sem zavart, hogy kimaradt Tonksék otthona, valóban kihagyható rész volt.)

Az viszont annál inkább bökte a csőrömet, hogy George sérüléséről egy árva szó nem esett. Annyit láttunk, hogy hiányzik az egyik fülének a fele (!), vérzik, de többet nem tudhattunk meg, mert Remus azonnal nekiesett Harrynek és letesztelte, ő-e az igazi. Sajnos később sem számolt be arról Lupin, hogy George a fülét Piton miatt vesztette el. Lassan mindenki megérkezik a házba, de ketten még hiányoznak. Bill közli a jelenlévőkkel, hogy Rémszem halott, viszont hamar túllépünk a veszteség fájdalmán, mert azon kapjuk magunkat, hogy Harry, miután látomása volt, le akar lépni.

Ronnak sikerül rábeszélnie, hogy maradjon az esküvőre, előtte viszont meglátogatja őket a mágiaügyi miniszter, Rufus Scrimgeour, akinek a neve - ahogy a hatodikban Lavender Brownak sem - nem hangzik el. Csupán annyit tudunk, hogy ő a miniszter. Jól játszott, azt azonban sajnáltam, hogy a karaktere a könyvbélihez képest jóval nyugodtabb és kedvesebb volt.

Az esküvőből pont annyit hagytak meg, amennyi kellett, azonban még Elphias és Muriel néni megjelenésével sem tudhattunk meg sok mindent Albus Dumbledore-ról, pedig reménykedtem benne, hogy a nekrológban és Rita könyvében olvasott olvasott dolgok általuk csapnak össze. Rowling több oldalt is szentelt az  igazgató életének, viszont ebből vajmi keveset ismerhettünk meg a filmben. Nem bántam volna, ha legalább arról tesznek említést, hogy Gellert Grindelwald és ő jó barátok voltak, illetve mi volt a céljuk, mit terveztek. (A családi háttér szerintem is elhanyagolható, hiszen épp elég információt kell a nézőknek befogadnia.) Az esküvőt halálfalók érkezése teszi tönkre, a trió pedig azonnal dehoppanál onnan. A kávézós jelenet remekül sikerült, őszintén szólva, alig akad olyan rész, ami ne tetszett volna.

A Grimmauld téren való igaz, hogy keveset tartózkodtak, de nem éreztem úgy, hogy még ki kellett volna bővíteni néhány jelenettel. Sipor által (akinek valamilyen oknál fogva úgy gondolták a szinkronért felelősek, hogy „A Gyűrűk Urá”-ból ismert Gollam hangját adják), hamar megtudhatjuk, hogy az igazi medál Umbridge-nál van.

Az egész film csúcspontja volt poénilag a minisztériumos rész. Ki ne nevetett volna, az ijedt arcú Mafaldán, a bénácska Regen, és a furcsán járó Runcornon. Hihetetlen jó volt és külön tetszett, hogy egy-két új jelenettel is bővítették ezt a fantasztikus részt. (Gondolok itt elsősorban a Ron és Mrs. Cattermole közötti csókra). Sikerül dehoppanálnia a triónak, viszont Ron amputoportál, amit szerintem azok, akik nem olvasták a könyveket, biztos nem tudják, mit jelent.

Az izgalmas kalandok után kicsit lenyugszanak a kedélyek, ugyanis következnek a kempinges jelenetek, amelyeket néhányan úgy véltek, unalmasra sikerültek. Szerintem egyáltalán nem. Tudjuk, hogy a könyvben is hosszú oldalakon át a „semmi”-ről olvashatunk, úgy vélem, David Yates jól összefoglalta, és csodásan mutatta be a nézőknek, hogy a trió állandóan úton van, és azon kívül, hogy minden nap máshová mennek, hallgatják a rádiót (sajnáltam, hogy a Potterfigyelő kimaradt), őrködnek, nem csinálnak semmit, ugyanis nem tudják, mi legyen a következő lépés.

A kempingezős rész csúcspontja természetesen Ron kifakadása volt. A színészi játék ennél fenomenális volt. Tapssal kell jutalmaznom azt a plusz részt, amikor bemutatják, hogyan működnek Hermione védőbűbájai, ahogy az az adalék jelenet is tetszett, mikor Harry tánccal próbálta meg felvidítani barátját. Most először érzem azt, hogy ezek a pluszok egyáltalán nem feleslegesek a filmbe, és őszintén szólva örülök neki, hogy belekerültek.

A Godric’s Hollowba tett kirándulásukban sincs semmi kivetnivaló, igazán meghatóra sikerült a temetős jelenet, ahogy a Nagini és a Harry közti csata is nagyszerű lett. Ezután szerencsére nem „untatnak” sok résszel, mert megjelenik hősünk előtt az őzsuta, és elvezeti őt a tóhoz. Ron menti meg barátját, akit kis híján megöl a horcrux, mikor lebukik Griffendél kardjáért. Megint csak azt tudom mondani, hogy csúcsszuper lett a horcrux elpusztítását bemutató rész, egyszerűen fantasztikus és csodásan könyv hű. (A Harry és a Hermione közti csók pedig meglehetősen vadra sikerült. :D)

Figyelmesen hallgattam, mit mondanak a szereplők, de nem rémlik, hogy Ron felvilágosította volna barátait arról, miért találtak rájuk akkor a kávézóban a halálfalók. Jó lett volna, ha a néző megtudja, a Voldemort név tabu, ártást raktak rá és így szűrik ki a Rend tagjait, illetve így próbálnak Harryék nyomára bukkanni.

A csapat, Hermione javaslatára felkeresi Xeno Lovegoodot, akinél csupán annyit kifogásoltam, hogy a könyvbélihez képest jóval komolyabb volt. A legnagyszerűbb, legcsodálatosabb résznek én „A három testvér meséjé”-nek bemutatását tartom. Az illusztrálás iszonyú jó és igazán érdekesre sikerült, olyannyira, hogy szerintem mindenki megértette, és még sokáig emlékeznek majd erre a történetre. Egy valamiről azonban megfeledkeztek a készítők. Jó lett volna beletenni (hangosan kimondatni az egyik szereplővel), hogy tulajdonképpen Harry láthatatlanná tévő köpenye az egyik ereklye, bár aki okos, könyvet egyáltalán nem olvasó néző, az hamar rájön minderre.

A Voldemort név elhangzása után máris felbukkannak a halálfalók, és romba döntik Lovegoodék otthonát, de Harryék megint gyorsan eltűnnek onnan. Még megpihenni sincs ideje a triónak, ugyanis egy csapat halálfalóba botlanak bele a hoppanálás után, és kezdetét veszi a menekülés, aminek a végén Hermione felismerhetetlenségig (?) elcsúfítja Harryt. (Sajnáltam, hogy ezután nem tudták már megbeszélni a Lovegoodnál hallottakat, pedig akkor jönnek rá sok mindenre.) Érdekes, hogy a halálfalók közül Scabior inkább a főnökösködő, míg Greyback a háttérben húzódik meg. A Malfoy kúriás rész is nagyszerű volt.

A hideg is kirázott, mikor hallottam Hermione velőtrázó sikoltozásait. A két fiút leviszik a pincébe, ahol már ott van Mr. Ollivander, Luna és Ampók. (Szerintem az ő neve sem hangzott el.) Dobbynak köszönhetően (akinek egyébként sajnálatomra más szinkronhangot adtak) elmenekülnek Lunáék, míg Harryék visszamennek az emeletre megmenteni Hermionét. Dobby végül megint kihúzza őket a pácból, viszont az akciójáért az életével fizet.

Csatlakozom azokhoz, akik szerint Dobby halála valóban szomorú lett, igazán szívfacsaróra sikerült. Sajnáltam, hogy végül nem került fel a sírjára az „Itt nyugszik Dobby, a szabad manó” felirat, az tette volna rá az i-re a pontot.

Még egy rövid rész következik, amelyben Voldemort megszerzi Dumbledore-tól a Pálcák Urát, és azon kapjuk magunkat, véget is ért a film. Megjelenik a stáblista, és ülünk tátott szájjal, majd szánkat egy halk motyogás hagyja el: ez volt a legnagyszerűbb és legjobban adaptált Harry Potter film. Mielőtt azonban rátérnék arra, én hány ponttal jutalmazom ezt a produkciót, még néhány dolgot leírok róla:

Színészi játék:

Én tökéletesen meg voltam elégedve a színészek játékával. Iszonyú sokat fejlődtek, főként Daniel Radcliffe, Emma Watson és Rupert Grint. Egyértelműen ők voltak a főszerepben, a többi mellékkarakter igazán csekély szerephez és szöveghez jutott - néha nagy bánatunkra. Az új szereplők közül egyikőjükkel sem volt komolyabb problémám, csupán annyi, amennyit már megemlítettem fentebb.

Tom Felton is kiválóan azonosult Dracóval, még mindig bennem van az a kép, amikor az ifjú Draco belenéz Harry szemébe, és bár megtehetné, mégsem fedi fel kilétét. Dobby hozta régi formáját, egyedül a hangjával nem tudtam megbarátkozni, és így voltam Siporral is. Ha jól hallottam, akkor Fleurt is más szinkronozta, de szegény lánynak csupán pár mondat jutott.

Zene:

Abszolút meg voltam elégedve vele. Ott csendültek fel Alexandre Desplat vidám, szomorú, baljóslatú, izgalmas zenéi, ahol kellett. Cseppet sem bánom, hogy a folytatásban is az ő zenéi csendülnek fel.

Amit kihagytak:

Mivel nemrég olvastam el az utolsó kötet első felét, több mindenre emlékszem azzal kapcsolatban, mit hagytak ki a film készítői, így most ezeket szeretném összeszedni:

* Albus Dumbledore emlékére + Részlet Rita Vitrol könyvéből
* Dursleyék „búcsúzkodása”
* A pizsamás padlásszellem
* Viktor Krum az esküvőn
* Lupin a Grimmauld téren, illetve az, hogy Tonks babát vár
* A kobold bosszúja
* Múltbéli emlék: Voldemort megöli James és Lily Pottert
* Részlet Rita Vitrol könyvéből: Albus és Gellert barátsága
* Potterfigyelő
* Beszélgetés a Halál ereklyéiről a trió között

Amint látjátok, igen kevés rész van, amit kihagytak, ezek közül pedig csupán Albus Dumbledore életét hiányoltam, illetve még több horcruxokról és a Halál ereklyéiről folyó csevejt. Mindenesetre meg voltam elégedve azzal, ahogy felfrissítették a nézők emlékeit ezekről a lélekdarabokat tároló tárgyakról.

Összességében:

Azt kell mondanom, ez lett eddig a legeslegjobb film, viszont ahogy már többször is említették a szereplők és a stábtagok az interjúban, a legsötétebb is, és én is csak csatlakozni tudok ahhoz, hogy nem gyereknek való film. Minden tökéletesen átjött, David Yates kiváló érzékkel éreztette velünk, hogy milyen nehéz teher nyomja Harry vállát, és hogy ezidő alatt nemcsak a sárvérűek, de az egész varázslótársadalom is szenved az új hatalom miatt. Szerencsére a kissé nyomasztó hangulatú filmet Ron, George és Fred poénjai oldották egy kicsit, így akaratlanul is elmosolyodtunk - vagy éppen nevettünk - még a legrizikósabb helyzetekben is. Nem bombázták a nézőket egyszerre több információval, hanem szép fokozatosan adagolták őket. A tempó is lassult, és megkockáztatom, azok, akik nem olvasták a könyveket is több mindent értettek meg, mint a korábbi filmekből, bár valószínűleg nyitva maradt előttük még néhány kérdés. Reméljük, a második részben majd több mindenre derül fény, és a készítők is olyan sorsot szánnak majd Féregfarknak, amilyet J. K. Rowling. Gratulálok a megtáltosodott David Yates-nek és csapatának, akik mindent beleadtak ebbe az utolsóelőtti produkcióba, mert nekem személy szerint nem okoztak csalódást. Én is úgy vélem, hogy ez lett a leginkább könyvhöz hű alkotás. Én mindenképpen adnék erre egy 9 pontot a már említett hibák miatt, és egy "A legjobb Potter-film" díjat.

Mindenkinek ajánlom a megtekintését!