|
Láthatatlanná válni...
Láthatatlanná válni... az volna a legjobb
JK Rowling - vagy a barátainak csak Jo - pont olyan riadt és vidám arcú,
mint képzeletbeli hőse, Harry. Szükségből írta az első könyvet, és
megállíthatatlanul folytatta egészen a hetedikig, anélkül, hogy tudatosult
volna benne a varázslatos könyvtől - amely minden bizonnyal a történelem
legjobban fogyó műve - függővé vált gyerekek és felnőttek tömege.
Harry Potter az ő hőse: megmentette, mikor szüksége volt rá,
következésképp érzelmileg kötődik hozzá. Most hanyagolja, ám nem tud nélküle élni
- mondta élete első spanyol médiának adott interjújában.
JK Rowling a vele készített interjúkban néha Francis Scott
Fitzgeraldról, saját magához hasonlítva, magányos emberként beszél. Kapva ezen,
ilyen irányban kezdjük a beszélgetést a halálról, a magányról és a
melankóliáról, amik túlsúlyban vannak a hetedik kötetben, és talán magában
Jo-ban is.
El Pais: Gyakran beszél Scott Fitzgeraldról, a melankolikus
emberről.
JKR: Igen, beszéltem már róla, azért, hogy kiemeljem mint olyan
író, akinek az írás iránti késztetés eredendő érzékből és tehetségből
fakadt, amibe nem vonhatta be a társadalmi életét. Azért, mert manapság,
amikor olyan nagy hangsúly kerül a médiára, úgy tűnik, mintha
valamiféleképp kötelező lenne, hogy az író egyben társasági ember is legyen. Az
én esetemben, mert széles körben ismert író vagyok, azt hiszik, biztos
jó vagyok az interjúadásban meg a fényképezkedésben. Elvárják, hogy
remekül érezd magad, ha feltűnsz a TV-műsorban, és azt hiszik, szeretsz
társasági ember, előadó lenni. Én az egyedüllétet szeretem.
El Pais: Ez érdekes. Néha a Harry POtter kötetekben is,
különösen a hetesben, jelen van egyfajta szomorúság és magány, ami Fitzgeraldra
emlékeztet.
JKR: Ez kétségtelen. A gyászból fakadó szomorúság az, ami jelen
van. Scott Fiztgeraldot két csapás sújtotta: a tehetsége és az írás iránti
belső kényszer, valamint a katasztrofális magánélete. Ennyi elég, hogy
bárkit az alkoholizmusba kergessen.
El Pais: Azért ivott, hogy a magányban önmagára találjon?
JKR: Igen, bár a választott társa is sokat elárul. Az, hogy kikhez
vonzódunk, sokat mond arról, kik vagyunk valójában. A felesége, Zelda mellett
nem élhetett békességben. Olyasvalakit választott társául, aki néha
lehetetlenné tette számára az írást. Nem volt meg mellette az a nyugodt
béke, ami elengedhetetlen az alkotáshoz.
El Pais: Ilyen megpróbáltatások a gyermek- és a serdülőkor
között érhetik az embert, hogy aztán örökre velünk maradjanak.
JKR: Így van. Úgy gondolom, a tizenévesek nagyon is tudatában
vannak a halálnak. Úgy érzik, olyan nagy rajtuk a nyomás, hogy attól a
halál már csak egy lépésre van. Nagyon törékenyek ebben a korban.
Nagy-Britanniában kultúrális beidegződésként tartanak a fiataloktól, és ennek nem kéne így
lennie. Őket kéne védenünk, ahelyett, hogy magunkat féltjük tőlük.
El Pais: Beszéljünk egy kicsit a halálról. A hatodik és hetedik
kötetben a halál nem csupán szavakban vagy egy gondolatként szerepel,
hanem mint lehetőség, mint egy nyilvánvaló és valós dolog.
JKR: Mindig is így terveztem, a halálnak így kell feltűnnie.
Harrynek egészen fiatal korától kezdve a hetedik könyv 34. fejezetéig
mindig jobbá kellett válnia, olyan értelemben, hogy kötelességként tudja
elfogadni saját halála elkerülhetetlenségét. Úgy terveztem, hogy a
könyvek során kapcsolatba kerüljön a halállal, a halál élményével. És mindig
egyedül Harrynek kellett ezt átélnie. Mindez a tudattal van
összefüggésben; a hősnek magának kell átélnie, megtennie és látnia ezeket a
dolgokat. Ez mind része annak a fajta szomorúságnak és elszigeteltségnek, ami
a hősöknek kijár.
El Pais: A 34. fejezet olyan, mint Garcia Marquez Száz év
magányának eleje.
JKR: Ez igazán hízelgő.
El Pais: Az is a halálról és a magányosságról szól,
akárcsak az ön regényei... A Száz év magány szereplője elkíséri a
nagyapját megnézni a jeget, ön pedig Harryt látogatóba küldi a halálhoz.
JKR: Számomra az a fejezet az egész sorozat kulcspontja. Minden,
amit addig írtam, annak a bizonyos pillanatnak a fényében történt,
mikor Harry besétál az erdőbe. 17 éve elterveztem azt a fejezetet. Ez a
pillanat a hét kötet középpontja, és számomra ez a történet végső
igazsága. Habár Harry éleben marad, ami kétségtelen volt, elér egy olyan
különleges és igen ritka állapotba, amikor is képes elfogadni saját halálát.
Hány ember képes erre?
El Pais: A halál mindenkihez közel álló élmény. Ha olyasvalakit
látunk meghalni, aki közel állt hozzánk, feltesszük a kérdést, milyen
lesz, mikor már nem leszünk életben, mi lesz a halál után...
JKR: Így van. Rendkívülinek tartom, hogy annak ellenére, hogy
mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy egy nap meghalunk, a halál
rejtély marad. Úgy érezzük, mintha valamiféle titkos dolog lenne, ami csak
kevesekkel esik meg. És aztán váratlanul meghal valaki, aki közel állt
hozzánk, és robban a bomba. Harry már igen korán érti a halált, jóval a
34. fejezet előtt, és ez nyilvánvaló párhuzamban áll a saját életemmel.
Ha valaki közeli meghal, mint nekem az édesanyám, az a tény, hogy a
halál mindannyiunkat elér, sokkal félreérthetetlenebbnek tűnik számodra. És ez
olyasvalami, amivel egész életünk során együtt kell élnünk.
El Pais: A könyveiben azt mondja, különösen a hetedikben, hogy
sötét és szomorú időkben élünk. Ön hogy viseli ezt?
JKR: Hinnem kell az emberek jóságában. Úgy gondolom, az emberek
eredendően jók. Ám valójában folyamatosan nyomon követem az amerikai
politikát. Az elnökválasztás megszállottja vagyok, mert az eredmény döntő
kihatással lesz a világ többi részére. Az amerikai politikai helyzet
az utóbbi években kedvezőtlenül érintette az ön és az én hazámat is.
El Pais: Ha lenne egy varázspálcája, mit tenne?
JKR: Demokratát tennék a Fehér Házba. Nagy kár, hogy Clinton és
Obama riválisok, mert mindketten rendkívüli emberek.
El Pais: Reggel, ahogy bejöttem a szállodába, láttam a kezében a
Timest, és a címlapon Hillary Clinton sírt.
JKR: Csak egy könny volt, néha még neki is szabad. A nőknek nagyon
nehéz a politikában. Ha nem sírsz, szívtelen dög vagy, de ha igen, akkor gyenge.
Nehéz dolog. Másrészt viszont egy férfi sírhat.
El Pais: A sírás lehet a nevetés egyfajta módja?
JKR: Lehet, és ezesetben, a cikk elolvasása után kiderül,
hogy azok valójában az örömkönnyek voltak.
El Pais: Magányosság és halál. Sötét dolgokról beszélünk. És az
irodalom lényegében ezekből fakad.
JKR: Azt hiszem, Tolkien mondta, hogy minden jelentős könyv a
halálról szól. És ebben van valami igazság, mert a halál a végzetünk és
ezzel szembe kellene néznünk. Mindaz, amit az életben teszünk, arra
szolgál, hogy elkerüljük a halált.
El Pais: Azt mondta, a lélek létezését tagadhatatlannak tartja.
JKR: Igen, így van. Viszont azt is mondtam, hogy sokszor kétkedem a hitemben. Nagyon vonz a vallás, ugyanakkor rengeteg bizonytalanságot érzek. Állandó spirituális változásban élek. Az örök lélekben hiszek, ami az utolsó könyben tükröződik is.
El Pais: A lelkünk körülöttünk lebeg? Mit keres?
JKR: Ez a nagy kérdés, de remélem, hogy nem kell visszatérnünk a halál
után. Nem akarok visszajönni!
El Pais: Mi teszi önt boldoggá?
JKR: A család és nyilván a munka. Nagyon szerencsésnek érzem
magam a családom miatt. A gyermekeim a legfontosabbak számomra, még akkor
is, ha nehéz összeegyeztetni az anyaságot az írással.
El Pais: Mielőtt eljöttem ide, megkértem Rafael Azconát, a
spanyol forgatókönyvírót, mondjon egy kérdést, amit feltehetek, mire ő azt
mondta, kérdezzem a hatéves unokahúgát, Sarat, aki Harry Potter-függő.
JKR: Fantasztikus!
El Pais: Ugyanakkor ön azt mondja, hét évesnél fiatalabbaknak
nem lenne szabad elolvasni a könyveket.
JKR: Nos, az idősebb lányom hatéves volt, mikor olvasni kezdte.
Mindig tudtam, merre tartok a kötetekkel, ezért igen, úgy gondolom,
habár az utolsó elég sötét, egy hatéves megértheti az első könyvet. Az
ötödik a legsötétebb, mert hiányzik belőle a várakozás és fojtó a légköre.
Azt hiszem, sokan ezért nem szeretik annyira. Bár vannak rajongók,
akiknek ez a kedvence, ők a szerény kisebbség. Az ötödik, hatodik és
hetedik nem való hatéveseknek.
El Pais: Amikor az elsőt írta, volt elképzelése a megcélzott
olvasóközönség életkoráról?
JKR: Épp ez a gond. Gyerekkönyvnek hívtam, mivel a főszereplő
gyerek. De olyan gyerek, akit mindig is szándékosan "növesztettem". A
végén már férfi, fiatal ember, de akkor is férfi. Gyerekkönyvtől
szokatlan, hogy a főhős felnő. Éppen ezért iszonyúan örülök, hogy az emberek
továbra is élvezettel olvassák a köteteket. Harryvel együtt nőnek ők is.
De sosem gondoltam, hogy majd felnőttek is olvasni fogják.
El Pais: Peter Mayer szerkesztő, akit Spanyolországban először
hallottam a Harry Potterről beszélni, azt mondta, a siker kulcsa az,
hogy a történet felnőtteknek valóvá alakult.
JKR: Valóban hihetetlen. Csak most vagyok képes visszanézni és
szembesülni mindennel. 10 évig nem engedtem magamnak, hogy
belegondoljak. Azt hiszem, önvédelemből. Nagyon nehéz egy ilyen nyomás alatt élni,
de én mindvégig tagadtam a tényeket. Minden megjelenés után megfogadtam,
hogy nem olvasok egyetlen kritikát sem.
El Pais: Az irodalom megmenti az embereket, vagy legalábbis
segít benne. Önre milyen hatással volt az írás?
JKR: Hadd mondjak valamit. Az első könyv puszta megírása
életmentő volt. Mindig azt hallom, hogy az általam alkotott világ kitaláció;
ez volt, ahová menekülhettem. Igen, igaz, hogy kitaláció egy bizonyos
mértékig. De nem a varázsvilág miatt, hanem mert minden író menekül önmagától. Ezen kívül nemcsak a menekülés miatt írtam, hanem válasz után kutattam az engem foglalkoztató kérdésekre. Az olyan dolgokra, mint a szeretet, veszteség, elválás, halál... mindez visszaköszön az első könyvben.
El Pais: Mit kapott még az első kötettől ezeken kívül?
JKR: Prózai értelemben a könyv írása önfegyelmet,
koncentrálóképességet és ambíciót adott, ami akkor leszűkült arra az egy dologra,
hogy láttam a könyvet megjelenni.
El Pais: Milyen volt a megjelenés napja?
JKR: Láttam, amint valóra válik az álmom. Különleges pillanat
volt. Nem tudtam elhinni, szinte transzba estem. És valamiképp szinte
azonnal úgy éreztem, mintha egy vonat teljes sebességgel tolna hátulról,
mint valami rajzfilmben. Azt gondoltam: "Mi történt velem?" Három
hónappal később az akkori helyzetemhez mérten hatalmas előleget kaptam.
Akkoriban albérletben laktam, nem éreztem magam pénzügyileg biztonságban, nem volt megtakarításom.
Használt ruhákat vettem. Nagy szűkösen éltünk, és a hirtelen
jött összeg hihetetlen volt. Aznap éjjel nem tudtam aludni. Másnap
elkezdtek felbukkanni az újságírók, aztán kaptam egy jelentős díjat, a The Sun
hívott, hogy megvegyék a jogot az élettörténetemről, és az újságírók
fel-alá mászkáltak a ház előtt. És hadd mondjam el, nagyon megrémített.
El Pais: Emiatt fél a mai napig az újságíróktól?
JKR: Nem, nem félek tőlük. Emlékszem két konkrét újságíróra,
akiknek feltűnt a bizonytalanságom és sebezhetőségem és segítettek.
Egyikük azt mondta, minden jogom megvan hozzá, hogy a lányomat távol tartsam
a sajtótól, mikor nem voltam hajlandó magammal vinni az interjúkra és
nem hagytam lefényképezni. Az Egyesült Királyság sajtójáról beszélek.
Itt így működnek a dolgok.
El Pais: A könyvei tele vannak személyes részletekkel.
JKR: Hajlamos vagyok fontos dátumokat használni. Ha szükségem
van egy dátumra vagy számra, a saját életemhez kötődőt választok. Nem
tudom, miért, ez ösztönös. Például Harry születésnapja egyben az enyém is.
A könyvekben szereplő számok és felbukkanó dátumok kötődnek az
életemhez.
El Pais: Az első könyv írása megigézte. És a sikerrel járó
nyomás? A tudat, hogy milliók várták a könyveit?
JKR: Komoly döntés volt, mikor elhatároztam, nem gondolok rá.
Persze voltak alkalmak, mikor pár hír eljutott hozzám, különösen a
negyedik és az ötödik kötetnél. Olyankor érezhető a nyomás, és szerintem ez a
szövegen nyilvánvalóan megérződik.
El Pais: Mi történt?
JKR: Amikor elérkeztem a negyedik kötethez, nagyon ki voltam
égve. Négy éven át évente mindig befejeztem egy új könyvet, közben minden
segítség és dada nélkül neveltem a gyermekemet. Fárasztó volt. Azt
gondoltam: "Nem bírom tovább, abba kell hagynom." Elmondtam a
szerkesztőmnek, hogy ha tovább folytatom, nem leszek képes többet írni.
Aztán találkoztam a férfival, aki a második férjem lett.
El Pais: Ön Harry Potter, ugyanakkor ön mondja, hogy "Harry az
enyém." Mindig is tudta, hogyan fogja befejezni a történetet? Mindig
tudta, hogy hét kötet lesz?
JKR: Mindig tudtam, mi fog történni. Már az elejétől kezdve, a
részletek nélkül, de az egész történet el volt tervezve, tudtam, hogy
fog végződni. És így is lett, habár sok rajongónak nem tetszik. Nincs rá
mód, hogy Harry történetét felélesszem, mert a történet lezárult.
Viszont nagyon nehéz volt a befejezés, letaglózott.
El Pais: A befejezés megindító: "Harry sebhelye tizenkilenc éve
nem fájdult meg."
JKR: Ennek szimbolikus jelentése van. Újra és újra elismételjük
a hazugságot: az idő minden sebet begyógyít. Ez nem igaz. Vannak
dolgok, melyekre nincs gyógyír, ilyen, ha meghal valaki, akit nagyon
szerettél.
El Pais: Ön azt is írja: "Harry Potter, a kis túlélő."
Dumbledore és Ön is azt mondják, azért maradt életben, mert komolyan hitt a
meggyőződéseiben, és ennek köszönheti, hogy legyőzte Voldemortot. Ön is
ilyen ember?
JKR: Szeretnék erre igennel felelni, mert hiszek a heroikus
vonású hősben. Egy weboldalon olvastam azt, hogy "A hős nem bátrabb
másoknál, csupán öt perccel tovább tart a bátorsága." Harry ilyen.
El Pais: Valamennyi könyvben jelen van, hogy ha az embernek
barátai vannak, megmenekülhet, ugyanakkor Harry története egyben a
magányosságról is szól.
JKR: Teljes mértékben egyet értek. A saját hibámat adtam
Harrynek, ami nem más, mint a bezárkózásra és az elszigeteltségre való
hajlamom a nyomás alatt, vagy ha szomorú vagy boldog vagyok. Hajlamos vagyok
elszigetelődni. De tudom, hogy ez rossz és hogy nem egészséges. Harryt
is ilyenre formáltam. Habár ez az, ami heroikussá teszi, ugyanakkor
emiatt cselekszik mindig magától.
El Pais: Harry az Ön hőse?
JKR: Nos, a való életben az én hősöm Robert F. Kennedy. Olyan
fiút alkottam, aki erkölccsel próbál cselekedni, és akit, annak ellenére,
hogy támadások érik és testi-lelki sérüléseket szenved, továbbra is a
dolgok jó oldala vonz. Őszinte és hűséges, és ezeket a vonásokat
heroikusnak tartom.
El Pais: Az emberek tisztában vannak az élete anyagi oldalával,
hogy milyen gazdag, ám annál kevésbé azzal, hogy Ön is csak ember.
Mintha egy varázspálcával látnák Önt, akár Harry Pottert.
JKR: Sajnos így van. Mikor látom a nevemet a befolyásos
emberekről készült listákon - amit nem gyakran nézegetek -, akkor gondolok rá. Én
nem akarok hatalmat, és ráadásul nincs is. Viszont gazdag vagyok, az tény.
Sok pénzt kerestem, amiért hálás vagyok, de ez van. Mikor azt
kérdezgetik, mennyi pénzem van... A minap egy nő odajött az utcán, és
megkérdezte, én vagyok-e JK Rowling, mire igennel feleltem. Erre azt mondta:
"Mindent megérdemel, amilye van." Azt hiszem, nem a pénzre gondolt, és
csodálatos, ha valakitől ilyet hallasz. Viszont az a véleményem, hogy a pénz
iránti megszállottság globális méreteket öltött, itt az Egyesült
Királyságban: listáink vannak, listák milliói, 40 év feletti gazdagok és az
alattiak, amely utóbbinak már nem képezem részét, mivel 42 vagyok... A
vagyon megszállottsággá fokozódott, nem tudom, hogy Spanyolországban is
így van-e.
El Pais: Boldog?
JKR: Sokkal boldogabb, mint ezelőtt voltam.
El Pais: Mitől sikerült megszabadulnia?
JKR: Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy idősebb vagyok, és
elfogadom, aki vagyok, és tudom, ki is vagyok. Húszévesen és végig a húszas
éveimben nagyon nehéz időszakot éltem meg. Gondolom, ezzel sokan vannak
így, csak nem beszélnek róla. Sok hibát követtem el, köztük néhány igen
súlyosat. Ma már sokkal magabiztosabb vagyok.
El Pais: Az irodalomban lévő fantázia teljessé teszi az embert.
JKR: Igen, így van. Az embereknek szükségük van a fantáziára és
a varázslatra. Szükségünk van rejtélyekre. Sir Frank Frasier mondja
(Az arany nyílban), hogy a vallásban az ember Istentől függ, a
varázslatban viszont csak saját magára számíthat, ami lehetőséget ad a
korlátaink megismerésére, és a mágia tökéletes létté válik. A mágia
hordozza az ember létét, a hatodik kötetben a mugli miniszterelnök azt mondja a
Mágiaügyi Miniszternek: "De hát tudnak varázsolni, bármit el tudnak
intézni!" Mire a miniszter azt feleli: "A gond az, hogy varázslókkal állunk
szemben." Szükségünk van a varázslatra, és minden körülmények között meg
is védem. Az irodalomnak nagyon fontos részét képezi, és ezért mindig
is jelen lesz.
El Pais: Harry és Dumbledore professzor között lezajlik az a
beszélgetés, melyben elhangzik, hogy "Ez itt most valóságos dolog? Vagy az
egész csak a fejemben történik?"
JKR: És Dumbledore azt feleli: "Hát persze, hogy mindez a
fejedben történik, Harry, de attól még miért ne volna valóságos?" Ez a
párbeszéd a kulcsa az egésznek. Tizenhét évet vártam rá, hogy leírhassam
ezeket a sorokat. Így igaz. Egész idő alatt azon dolgoztam, hogy
megírhassam ezt a két kis részt: azt, amikor Harry besétál az erdőbe és a
párbeszédét Dumbledore-ral.
El Pais: Néha Harry a való világban él.
JKR: Ez csak természetes. Fontos, hogy a fény mellett ott a
sötétség, ez a dolgok általános működési mechanizmusa. Viszont ahhoz, hogy
képesek legyünk átmenetet alkotni a hétköznapi világ és a kegyetlen,
nyomasztó lét között, megjelennek az árnyékok is. Ahogy a történet halad
előre afelé, amit reményeim szerint sikerült elérni, az az volt, hogy a
Dursley-ékhez való hazatérés komikussá váljon. Ahogy Harry idősebb,
egyre erősebb és magabiztosabb lesz, kezdi jobban viselni Dursey-éket, és
ami egykor a fény és a varázslat világa volt, pont az válik sötétté és
gonosszá. A család kegyetlenből mókássá alakul, a hetedik kötetben
pedig egyenesen szánalmassá, mikor megtudjuk, hogy Harry nagynénje
féltékeny - és Harry szemszögéből nézve - megtört asszony volt.
El Pais: A spanyol szerkesztője kérdezteti, hogy mi lett a sorsa
a mágiamentes Dursley családnak.
JKR: Szépen vagyunk, írhatok egy nyolcadik kötetet. (nevet) De
most komolyan, azt hittem, nem kell Dursleyékről írnom. Hogy az olvasó
tudja, hogy megvédték őket, és már nem rejtőzködnek. Mikor ezt kérdezik
a rajongók, azt felelem nekik, hogy a Harry és Dudley közötti legutolsó
találkozásnak köszönhetően megpróbálkozhatnak baráti viszonyt ápolni,
küldenek egymásnak üdvözlőlapot karácsonykor és néhanapján meglátogatják
egymást. Kínos lenne, de azért megkísérelnék, mert az egész arról szól, hogy
kapcsolatban maradjanak. Jó barátok sosem lehetnek, de lehet köztük
egyfajta barátság... Dudley tisztában van vele, hogy Harry megmentette az
életét. Vagyis azt hiszi, hogy az életét mentette meg, pedig valójában
a lelkét.
El Pais: Maradtak még sebhelyek az Ön és Harry életében?
JKR: Ha ezzel most azt kérdezi, fogok-e még könyvet írni,
vannak-e befejezetlen dolgaim, a válasz igen... De ami Harryt illeti, a
Minisztériumban dolgozik, és azt gondolnám, jó esély van rá, hogy
leszámoljon a korrupcióval, ugyanakkor ma már egy
középkorú apa, aki azon aggódik, hogy a gyerekei jól boldogulnak-e az
iskolában.
El Pais: A valódi életben pálca nélkül küzd?
JKR: Nem, mindig pálcával.
El Pais: És megvan ez a varázspálcája?
JKR: Nem múzsa a neve?
El Pais: Még mindig tollal ír?
JKR: Mindig.
El Pais: Akkor talán ez a varázspálca...
JKR: Igen, talán... Ezt nézze: a pálca összekente az ujjamat a
sok használat miatt.
El Pais: Korábban azt mondta, Harryhez hasonlóan Ön is a
Feltámadás kövét választaná.
JKR: És rosszul tenném... Azt hiszem, ha valaki meghal, már
máshová tartozik, és minden ember felelősséggel tartozik egy másik iránt.
Én a gyerekeim iránt, és ha megpróbálnék megmenteni valakit a haláltól,
azzal nem tennék jót nekik. Az én kötelességem a gyermekeimhez és az ő
jövőjükhöz köt. A feltámadás hatalmas kísértés, ugyanakkor veszélyes.
El Pais: Talán az írás egyfajta Feltámadás köve.
JKR: Persze, de szerintem erre azonnal rájössz, ha azért írsz,
hogy valóra válts egy álmot. És ha ez így van, akkor szerintem nem
érdemes írni. A fantáziád leírása nem egyenlő egy világ megalkotásával.
El Pais: Egy pillanatra képzelje el, hogy képes lenne
láthatatlanná válni.
JKR: Láthatatlanná? Az volna a legjobb...
Forrás: Lumos.hu |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Kedvencekhez! 
Kezdőlapnak!
