Safe and Sound ♡ Harry Potter

Könyv kivesézős műsor

John Noe (JN): Sue, miről fogunk beszélni az eheti Könyv kivesézős műsorrészben?

Sue Upton (SU): Nem is tudom. Tudod, John, én még mindig azon rágódom, amit múlt héten mondtál a házimanókról. Jo is határozottan megmondta, hogy ... (JN: Erre én is emlékszem.) Mire?

JN: Igen, én is világosan emlékszem rá.

SU: Nem! Azt mondta, hogy pont úgy, ahogy Dumbledore menedéket nyújtott Dobbynak, a többiek is szabadok voltak. Helga nem kényszerítette őket rabszolgasorba!

JN: Most jön ezzel az elcsépelt dologgal, hogy minden házimanónak, akinek Malfoyékhoz hasonló gazdája van, mindegyiknek zoknit adott egy Harry-féle ember. Dobby esete egyedülálló! (SU: Neeeeem.) A többi manó valószínűleg vagonokban érkezett a kastélyba. (Sue nevet)

Melissa Anelli (MA): Oké, emberek. Állj, állj, állj! (JN: Helló, Melvin.) Istenem... Helló, mizu?

SU: Szia, Melissa.

JN: Akkor kezdhetjük a műsort?

MA: Reméltem, de ha nem hagyjátok ezt abba... Véget kell vetni ennek a vitának.

JN: Teljesen egyértelmű. Skype-on mondta, hogy így volt.

SU: Micsoda? Ez nem igaz.

JN: Mi? De igen. Folyton chatelünk, Jo Noelover42 néven fut, új vagyitt, vagy mi?

SU: Nem vagyok új, de nem hiszek neked.

MA: Oké, emberek! Ha nem teszünk pontot az ügy végére, nem lesz több PotterCast. Felhívok valakit, rendben?

JN: Szóval van egy telefonszámod?

MA: Igen. (háttérben kicsöng a telefon)

JN: Na jó, mi folyik itt? (telefon kicsöng)... Hát ez csöng, szuper. (Melissa nevet)

TELEFONHANG: Üdvözöljük, Ön a Roxforti Mágus-Mugli-kapcsolatok Hivatalát tárcsázta, köszönjük hívását. (JN: Hogy mit???) (MA: Így igaz, srácok.) Amennyiben ismeri a kívánt melléket, kérjük, billyentyűzze be azt.

JN: Ezt meg honnan szereztétek?

SU: (nevet) Bámulatos!

MA: Csak figyeljetek.

TELEFONHANG: Ha Ön egy jelenlegi roxforti diák szülője vagy gyámja, nyomja meg az egyes gombot. Amennyiben a múlt heti óriáspolippal kapcsolatos incidens miatt telefonál, kérjük, nyomja meg a kettes gombot. A közelgő kviddicsmeccsek megmaradt jegyei után érdeklődik? Ez esetben nyomja meg a hármas gombot! (JN: Engem ez érdekel! SU: Ott a helyem!) Egyéb kérdés esetén, kérjük, nyomja meg a négyes gombot, vagy tartsa a vonalat, míg hívását az ügyeletes házimanóhoz irányítjuk.

JN: Házimanók? (nevet)

SU: Szegény szerencsétlen házimanók, neeeee!

MA: Ez meg mi volt? Maradjatok csendben, próbálok az ügy végére járni!

TELEFONHANG: Intézetünk központjának kapcsolásához (MA: A mihez?) nyomja meg a nullást.

JN: Nyomd meg a nullát.

MA: Mi, nulla? Oké. (JN: Gyerünk már.) (a telefon búg) Nyomom ...

TELEFONHANG: A Központ nevében üdvözöljük Önt. (JN: Ez az!) Kérjük, nyomógombos készüléke segítségével billyentyűzze be azon kollegánk nevét, akivel beszélni kíván.

MA: Most mit csináljak?

JN: Majd én, majd én! (MA: Te érted ezt?) Intézem.

MA: Oké.

TELEFONHANG: Köszönjük, kérjük, tartsa a vonalat. (telefoncsöngés)

Piton (Alan Rickman) hangja: Szépjónapot.

SU & MA: Uram Isten!

SU: Ez nem létezik! (JN nevet)

MA: Hagyj békén minket! Menj el, tedd le a kagylót, John!

SU: Helló, szépfiú!

MA: John, Sue! Álljatok már le! John, ez meg mire volt jó?

JN: Poén volt.

TELEFONHANG: Köszönjük, hogy hívásával megtisztelte a Mágus-Mugli-kapcsolatok Hivatalát. Amennyiben tudja a hívása tárgyához tartozó kódot, kérjük, billentyűzze be.

MA: Na de most komolyan, az igazi kódot kell beütnünk. Nézzük csak... (telefonbúgás)

TELEFONHANG: Érvényes kód, kérjük, tartsa a vonalat.

JN: Kit tárcsáztál?

MA: Ó, ez csak egy szám. (telefoncsöngés)

Fiddy: Halló.

MA: Fiddy? Hála az égnek!

Fiddy: Ki beszél?

SU: Helló!

MA: Srácok, mondjatok valami...

JN: Szia.

Fiddy: (nevet) Jóságos ég, Melissa, te vagy az?

MA: Igen, én. Mi újság?

Fiddy: Szia! Úgy hallom, John és Sue is ott vannak.

MA: Igen. (JN: Szokás szerint.) Szóval...

Fiddy: Szokás szerint. (nevet)

MA: Megint vitatkoznak, és lassan beleőrülök.

Fiddy: Na ne, csak nem megint a házimanó-Hugrabug ügy?

SU: De, nagyon is!

MA: Sajnos.

Fiddy: Szegénykém. Tisztázni kéne a kérdést. Azt hiszem, legjobb lesz, ha a szakértőt kérdezzük meg az ügyben.

MA: Azt hiszem, igazad van.

Fiddy: Lássuk csak, elő tudom-e keríteni. Tartsátok. (telefon kicsöng)

JN: Húúúú.

JK Rowling (JKR): Remélem, hogy ezúttal nem a házimanók miatt hívtok.

MA: Sajnálom, Jo, de ez van.

SU: De igen, miattuk. Helló, Jo!

JN: Hali.

JKR: Sziasztok. (nevet) Tehát a házimanók. Hadd halljam!

MA: Még mindig ezen vitáznak, és már rosszul vagyok tőle. Szükségünk van a véleményedre.

JN: Azt próbálom Sue-nak elmagyarázni, hogy ha emlékezne, mit beszéltünk erről New Yorkban, ott azt mondtad, Hugrabug Helga házimanó-tulaj és ültetvényes volt. (SU: Neeem! Menedéket nyújtott a manóknak. Menedéket! M-E-...)

JKR: (nevet) Menedéket adott!

SU: (suttogva) Tehát menedéket. És nem kényszerítette őket rabszolgasorba.

JKR: Hááát, ez bonyolult kérdés. Mondjuk úgy, Hugrabug Helga azt tette, ami abban a korban a leginkább erkölcsösnek számított, és most több, mint ezer éve történt dolgokról beszélünk. Jó munkakörülményeket biztosított számukra. Akkoriban nyoma sem volt aktivistáknak, szóval senkinek nem jutott eszébe, hogy "Van egy ötletem: szabadítsuk fel a manókat. Adjunk nekik fizetést." (SU: Aha.) Egyszerűen arról volt szó, hogy "Olyan helyre visszük őket, ahol lesz munkájuk, és nem bántják őket."

SU: Oké, de... Látod? Nem rohangált korbáccsal, és nem parancsolgatott, hogy "Dolgozzatok a konyhában!" Ugye?

JKR: Nem, semmiképp sem. Ő nem tett volna ilyet, John... (SU: Látod?)

SU: Nagyon köszönöm, Jo.

MA: (sóhajt) Rendben, ássuk kicsit mélyebbre magunkat a témában. Jo, mi épp egy műsort készültünk felvenni. Ha szeretnéd, beszélhetünk még erről a kérdésről. Lennél a vendégünk?

JKR: (sóhajt) Hát, éppen nincs jobb dolgom.

JN: Rendben, hallottátok, srácok! A Leaky Cauldron és a PotterCast büszkén és örömmel prezentálja a páratlan és egyedülálló JK Rowlinggal készített különleges interjúját!

SU: Hú, Jo, remek. (nevetés)

JKR: Tudod, mi tetszett nagyon? Amikor megkérdezted az oldalon, hogy "Van valakinek még más kérdése? Melyik elvarratlan szálat fejeznétek be?" És az első hozzászólás az volt, hogy "Elég furcsa ilyet kérdezni, Melissa. Ez úgy hangzik, mintha lenne valaki, aki majd megválaszolná ezeket." Ez különösen tetszett.

MA: Örülök, hogy felhoztad, mert bocsánatkéréssel tartozom a nimbus xl nevű olvasónknak, aki ezt mondta, és a hazugság határát súrolta, mikor azt kellett mondanom, hogy "Csak nyugalom, ha Joról lenne szó, elmondanánk!" (nevetés)

JKR: Melissa Anelli, te utolsó kis hazudós. Egykoron megbecsült weboldalszerkesztő voltál... (MA: Elismerem.)

MA: Elég! Beismerem! De az ég szerelmére, csak azt akartuk, hogy meglepetés legyen, mert reméljük, hogy Jo mindenkinek jó kis elő-karácsonyi ajándék (JKR: Szuper.). Szóval, izgatottabb vagyok, mint valaha, hogy Sue és John hallhat és beszélhet veled.

SU: Így van.

JN: Legalábbis megpróbáljuk. Mikor legutóbb találkoztam Joval, úgy odáig voltam, hogy egy értelmes szót sem bírtam kinyögni. (JKR: Nagyon édes voltál.) De most nem látom szemtől-szemben, úgyhogy...

JKR: Hidd el, nem maradsz le semmiről, nem festek valami fényesen. (JN: (nevetnek) Mi meg pizsiben vagyunk.) Pár hét karácsonyi bevásárlás és a hektikus élet mindent kivett belőlem.

SU: Így is elég nagy felhajtás volt a mai napod, az árveréssel meg minden... Hihetelen, hogy Mr Bogar bárd...

JKR: Teljesen ledöbbentem! Élőben követtük a licitálást -ha valaki esetleg nem tudná, mi a fenéről beszélünk, a Bogar bárd árveréséről van szó-, és 1.95 millió fontért kelt el. Nem tudom szavakba önteni, mit jelent, hihetetlen. Huh. Nagyon megdöbbentett, és nagyon örülök neki. Tényleg sokat jelent majd a jótékonysági szervezetnek, és arra is jó volt, hogy felhívja a figyelmet a jótékonyságra, ami legalább olyan fontos, mint maga a pénz. Szóval tényleg elérte a célját. Istenem, úgy örülök, el sem tudom mondani mennyire!

SU: Ez nagyszerű! De mindannyian nagyon kíváncsiak vagyunk rá Jo. Elárulsz mostmár valami apróságot?

JKR: Miről? Bogar bárdról? (SU: Ühüm.) Hogy miről szólnak a mesék? (SU: Ühüm) Hát, azt elárulhatom, hogy... Nézzük csak. A varázsló és a pattogó fazék erkölcsi tanítás. Arra tanítja a fiatal boszorkányokat és varázslókat, hogy önzetlenül használják a varázserejüket. (SU: Értem.) Aztán A Szerencse színes szökőkútja, ami a kedvencem, azokról a képességekről szól, amelyeknek birtokában kell lenned ahhoz, hogy megvalósítsd szíved vágyát, és arról, az erkölcsi igazságról, hogy ehhez végső soron nem a varázslat a legjobb eszköz. A varázsló szőrös szíve elég gótikus, meglehetősen sötétre sikerült, és Voldemort is jól járt volna, ha ismeri, mielőtt terrorkampányba kezd. A Nyiszi nyuszi és a locsifecsi fatönk a legidiótább cím, amit ember vagy bestia valaha kitalált, és természetesen, amikor leírtam - amikor Ron szájába adtam -, sosem hittem egy másodpercig sem, hogy tényleg meg fogom írni magát a mesét. Volt egy kis időm - egy hajszálnyi kis időrés, amikor már tudtam, hogy meg fogom írni Bogar bárd meséit, de még nem jelent meg a Halál ereklyéi. Szóval még szerkesztettük, és lett volna alkalmam megváltoztatni a címeket. Viszont nagyon megtetszett az ötlet, hogy meghagyom őket, és hozzájuk találom ki a történetet, de be kell látnom, a Nyiszi nyuszi igazi kihívás volt. De sikerült, és a bosszúról szól. Egy boszorkány ravasz módon bosszút áll, amiért a muglik üldözik. A három testvér meséjét ismeritek. Ez az utolsó a könyvben, úgyhogy most olyan sorendben meséltem el nektek, ahogy egymás után következnek. Nagyon élveztem az írásukat. Tényleg nagyon-nagyon. Viszont meg kell mondjam, mielőtt még elhatároztam, hogy megírom a Bogar bárdot köszönetképpen a számomra kulcsfontosságú embereknek, úgy terveztem, körülbelül 30 meséje lesz a bárdnak. De miután megszületett a gondolat, hogy kézzel írom meg őket, és hétszer, kiderült, hogy csak öt meséje volt. (nevetnek)

SU: Meg tudom érteni.

JN: Nem lehetek elég hálás azért a példányért, Jo. Az elmúlt hetekben felolvastam belőle a lányoknak és...

JKR: Tetszett? A gyémánttal kirakott darab?

JN: Csodálatos, a borító pedig egyszerűen gyönyörű!

JKR: Nem túl csicsás?

JN: Nem! Amúgy is tele van ilyesmivel a falam, tök jól passzol.

JKR: Részemről a megtiszteltetés. Köszönet az inspirációért. (nevetnek)

JN: Nagy öröm volt olvasni. Megtettem minden tőlem telhetőt...

JKR: És mit szóltál az ajánláshoz? "Mindvégig igazad volt a Horcri-val kapcsolatban?"

SU: Na neee! (MA: Jo!) Ez a szó!

JN: Senki nem hitt nekem!

MA: Sosem fog leszállni a témáról.

JKR: Tényleg írtam neki egy levelet, amiben benne van, hogy eszembe jutott, hogy a Horcri megfelelőbb többesszámú alak lenne, de már ott volt az Inferi, és nem akartam, hogy túl sok sötét varázslatokkal kapcsolatos fegyver végződjön "ri"-re. Úgyhogy inkább stilisztikai döntést hoztam. Tetszik a "Horcruxok".

JN: Én is már egészen hozzászoktam.

JKR: Nyelvészként... (nevet) köszönöm, John! Látjátok? Ezért kapott egy Bogar bárdot! Nagylelkű ember!

SU: Na igen. (JN: Így van!) Még egy pillanat, Jo, a Horcruxokról. Még mindig nagyon sok kérdés maradt velük kapcsolatosan. Tudnunk kell valamit: ki készítette a legeslegelső Horcruxot? Grindelwald? Mardekár Malazár?

JKR: Tudjátok mit? Van egy olyan érzésem, hogy Herpón volt az. (SU: Hitvány Herpón?) Igen, azt hiszem Hitvány Herpónnak hívtam. De az az igazság, hogy a varázslók az idők kezdete óta kutatták a módját, hogy elérjék azt, amit Voldemort elért. És néhány módszer az életükbe került. Úgy vélem, komoly párhuzamok vannak, például a mi világunkban az atommaghasítás jó példa. Véghez visznek valamit, amiről az emberiség úgy hiszi, megvalósítható, de nem tudják a helyes módját, és nekikezdenek, aminek aztán katasztrofális következményei lesznek. Valami ilyesminek látom a Horcrux-készítést is.

SU: Értem. Azt mondtad, Tom Denem azt mondta -vagy Dumbledore mondja-, mindegy, valaki mondja, hogy eddig csak egy ember volt, aki megtette. (MA: Lumpsluck.) És mi csak...

MA: Már amennyire Tom Denem tudta...

JKR: Igen, de úgy hiszem, mások is próbálkoztak volna. Naívitás lenne azt hinni, az emberek nem próbálkoznak vele régóta, és egyesek úgy hitték, sikerrel jártak, míg valójában nem, megint mások megcsonkították vagy megölték magukat a kísérlet közben. Ez ilyen veszélyes dolog.

SU: Gonosz dolog. Tudod, egyszerűen...

MA: És mi a menete? Van egy varázsige? Vagy valami... Mit kell csinálni?

JKR: Véleményem szerint egy egész sor dolgot kell tenni. Először is van egy varázsige. De aztán -nos, nem vagyok benne biztos, hogy hangosan is ki akarom mondani. Tudom, hogy furcsán hangzik, de tényleg jól végig gondoltam. Két dolog van, ami túl borzalmas ahhoz, hogy részletekbe bocsátkozzam. Az egyik, hogy Féregfark miképp hozta vissza Voldemortot a kezdetleges emberi formájába. Mert elmondtam a szerkesztőmnek, hogy mit gondolok az akkor történtekről, és erre úgy nézett, mint aki mindjárt hányni fog. A másik dolog a Horcrux-készítés. Még csak nem is szeretnék... Nem tudom. Hogy benne lesz-e az enciklopédiában? Nem tudom. Ha össze tudom magam szedni, de nem biztos...

SU: Jo, kiejtetted az "E" betűs szót!

JKR: Uram Isten, tényleg! Jobb lenne, ha "A Skót Könyv" néven emlegetnénk. (nevetnek)

JN: A Skót Könyv!

MA: Jesszus! Csak nem akarod megátkozni, Jo?

JKR: Nem beszélhetünk róla az éteren keresztül.

MA: Pontosan. Már alig várjuk! Reméljük, hamarosan nekilátsz, mihelyt jónak látod.

JKR: Na igen. A tíz év múlva is megfelel? (Sue felnyög, Melissa: Mi itt leszünk.) Egyikőtök sem nevetett! (nevetnek) Figyeljetek, tényleg meg akarom csinálni, de nem akarom megjátszani, hogy sietek vele. Pokoli sok munka lesz megírni. De megvannak a dolgaim, tudom, mit hova raktam, és igen, egy nap majd összeszedem magam és megcsinálom.

JN: Fel akartam ajánlani, ha esetleg segítségre lenne szükséged annál a bizonyos fejezetnél, van egy rakás gyerekkori fotóm és gyerekkori történetem a Dawlish-os fejezethez, ami talán segítségedre lenne, hogy kicsit kitöltse a dolgokat. (SU: Témánál vagyunk.)

JKR: Tudod mit, John? Te mindig ott vagy, ha szükségem van rád! Remek lenne.

SU: Jo, John egy olyan aurort bálványoz, akit egy halott madárral a fején szaladgáló öreg nő ütött ki. Mármint a kalapján. Na tessék, mit gondolsz?

JN: Jo, ők ezt nem értik! (JKR és Sue nevet) Tudom, hogy már beszéltünk róla, de nem értik meg azt az éjszakát! Párbajnak hívják, de nem párbaj volt. Legalábbis szerintem. Szerintem egy kis magyarázatra szorul, hogy valaki, aki olyan tehetséges, mint Dawlish (JKR: Háát...), hogyan veszíthetett így. Fogd ki az összes szelet a vitorlámból. Semmi gond.

JKR: Figyelj. (MA: John ragaszkodik hozzá, hogy a néni sportszerűtlen volt). Tudod mit? (JN: Igen, sportszerűtlenül megátkozta!) Hihetetlenül aranyos, hogy így szereted Dawlisht, ezért a neve mától John Dawlish. Elismerésül neked, és ez tényleg benne lesz az enciklopédiában, vagyis "A Skót Könyvben". Dawlish remek volt. Remeknek kellett lennie, hiszen auror volt, nincs mit tagadni. De megvoltak a gyenge pontjai, és Dumbledore tudta, hogyan használja ki őket. És nézzünk szembe vele: bárki nagy bajban lett volna, aki megpróbál ujjat húzni Dumbledore-ral, mielőtt az ujjára húzta volna a Horcruxot és tönkretette a kezét. Maga Voldemort sem akarta megtenni. Úgyhogy ez nem kisebbíti Dawlish érdemeit.

JN: Hát, ez igaz. Dumbledore is hozzájárult... (JKR: a legyengítéséhez?) Azt mondták, Mrs Longbottom volt! (nevetnek)

JKR: Nos, mire találkozott Augusta Longbottommal, már... Sok ember megtámadta Dawlisht. Azt hiszem, addigra kótyagos volt attól, amit kapott. Ő volt a Főnix Rendje kedvenc céltáblája. Azt hiszem, már nem tudott teljes erőbedobással küzdeni. Viszont Mrs Longbottom tényleg nagyerejű boszorkány volt. Ne haragudj... Nemrég Leavesdenben jártam, és láttam Michael Gambont a megfeketedett kezével. Egészen lázba hozott!

JN: Király.

MA: Volt egy elég fura hír Michael Gambonról, és gyanítjuk, hogy csak viccelt, mikor azt mondta, hogy felháborodott, mikor megtudta, hgy az egyik sorát szó szerint a könyvből vették ki, szitkozódva ide-oda csörtetett, és hajigálta, ami a kezébe került.

SU: Hogy merik használni a te szavaidat, Jo? (nevet)

JKR: Figyeljetek, Michaelnek nagyon jó humorérzéke és száraz humora van. Igazán... Nagyon vicces ember. Ezt jól véssétek a fejetekbe, és ne vegyétek készpénznek úgy a dolgokat, ahogy azok le vannak írva.

SU: Oké.

MA: Ha már Dumbledore-nál tartunk, (JKR: Egyem a kis szívét.) annyira akartunk róla beszélni. Tudjuk, hogy az egész világot felkavarta, mikor azt mondtad, meleg volt. (JKR: Ühüm.) De engem a homoszexualitás úgy általában érdekelne a varázsvilágban. Tabunak számít?

JKR: Na tessék, valami, amin soha nem gondolkoztam! Úgy gondolom, pont úgy működik, mint a mugli világban. Néhány varázsló számára a legnagyobb tabu. De ha előítéletekkel rendelkező varázslókról beszélünk, ők az alapján ítélkeznek, hogy milyen a véred. Szóval egy meleg, de aranyvérű varázslót nem kritizálnának a Lucius Malfoy-félék. Azt hiszem, ez olyan dolog, ami őt a legkevésbé sem érdekelné. De nem válaszolhatok az összes boszorkány és varázsló nevében, mert ezt mindenki magának dönti el, belül, ahogy a mi világunkban.

JN & SU: Aha.

MA: Eget rengető volt a reakció a bejelentésre.

JKR: Nos, Melissa, már mondtam neked, hogy nem szeretek nem őszintén válaszolni egy kérdésre. Úgy érzem, erkölcstelen dolog lenne. Ezt a kérdést egy fiatal nő tette fel a Carnegie Hallban, aki úgy vezette be a kérdését, hogy: "Ezek a könyvek segítettek abban, hogy jobban önmagam legyek." Ez volt az egyik legcsodálatosabb dolog, amit valaha mondtak nekem a könyvekkel kapcsolatban. És aztán megkérdezte: "Dumbledore volt valaha szerelmes?" Én csak őszinte voltam, és elmondtam, hogyan látom Dumbledore alakját. Mindig is úgy képzeltem, hogy meleg. Hogy ez mekkora fontossággal bír a könyvekre nézve? Csak akkor fontos, ha arra gondolsz, hogy a Grindelwald iránti érzelmei, amire a hetedik kötetben derül fény, inkább rajongásnak, mint szimpla baráti érzéseknek tekinthetők. És gondolom, valójában tudom, hogy pár érzékenyebb felnőtt olvasó is rájött erre. Azt hiszem, pár embert nem ért nagy meglepetésként. Egy gyerek szerintem nagyon odaadó barátságnak látja. De jó, ha tudjuk, hogy ilyesmi is előfordul. Tehát hogy mennyi jelentősége van? Számomra pont annyi, hogy Dumbledore-ral, a szeretet nagy védelmezőjével, aki őszintén hitt benne, hogy a szeretet az univerzum legfelsőrendűbb és leghatalmasabb ereje, a bolondját járatta a szerelem. Ez a rész volt számomra érdekes. Hogy fiatal korában rajongásig szeretett egy embert, aki majdnem olyan volt, mint a saját sötét ikertestvére. Ugyanolyan brilliáns volt, de erkölcsileg nulla. És Dumbledore elveszítette a morális érzékét. Hinni akarta, hogy Grindelwald az, akinek ő gondolja, és ez olyasvalami, amire a szerelmes fiatalok hajlamosak. Olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel a szeretett személyt, amikkel szeretnénk, ha rendelkezne. Dumbledore tévedett, és a megítélése teljesen... nagyon gyanús volt abban az időben. Persze többről volt szó, mint hogy valaki rajongása tárgya. Grindelwald megoldást kínált a kínzó dilemmájára is. Dumbledore-nak, szégyenére, nem az rendeltetett, hogy gondviselő legyen, hanem hogy a zsenialitását csillogtassa a világ előtt, és ő ezt tudta is magáról, és szégyellte az érzést. Bonyolult kérdés, de igen, én mindig így láttam Dumbledore-t. És sosem csináltam problémát ebből. És addig a napig soha nem is kérdezett senki Dumbledore szerelmi életéről. Más dolgokat kérdeztek róla, de amíg a Halál ereklyéi meg nem jelent, leginkább a trió jövője és Dumbledore háttértörténete érdekelte az embereket. Emlékezz vissza, Melissa, mikor te és Emerson interjút készítettetek velem a Félvér Herceg megjelenése után, beszéltünk róla, hogy miről kellene kérdezniük a rajongóknak, és én azt feleltem, Dumbledore családjáról. Nem akartam azt mondani, Dumbledore múltjáról, a családja viszont hálás kiindulópont lehetett volna, mert mindig is tudtam, hogy tizenéves korából ott őrzi ezt a tragikus történetet. Ennyi. Hát ez elég hosszú válasz lett.

SU: Zseniális volt!

JKR: De legalább teljes válasz.

MA: Nem, mi imádjuk a teljes válaszokat! (nevetnek)

JN: Azon gondolkoztam... Ó, egyesek le fogják ordítani a fejemet! (JKR: Mintha érdekelne!) Oké, rendben... (MA: Imádjuk, mikor így kezdi a mondatot.) (nevetés) Csak próbálom megőrizni a maradék kis tekintélyemet. Szóval tudom, hogy vannak néhányan, akiket érdekel, hogy Madam Hooch volt-e szerelmes.

JKR: (nevet) Tudod mit? Emögött tényleg nem húzódik egy szikrányi romantikus mellékszál sem. Legalábbis nem olyan, amit én találtam ki. A fanficben kell ezekre a kérdéseidre választ találni.

MA: Ó, biztos vagyok benne, hogy ráakadnánk, Jo.

JKR: Azt lefogadom. (nevet)

JN: Tulajdonképpen, azt hiszem, vannak külön ilyen kategóriák.

MA: Aha.

SU: Már beszéltünk a shippelőkről. Egyáltalán beszélhetünk a románcokról?

JKR: Igen, miért ne?

MA: Hát, nem vagyok biztos benne... Mikor legutóbb erről beszéltünk, nagy felhajtás lett belőle, Jo.

JKR: Tényleg?

MA & SU: (nevet) Te is tudod.

JKR: Jól van, legyen.

MA: Mielőtt még túlságosan belemerülnénk a romantikába, szeretném, ha tisztáznánk valamit.

JKR: Oké.

MA: A Carnegie Halli este után átadtuk az olvasóknak az üzenetedet, hogy "Harry úgymond nem igazi horcrux", és nem akarok túl sok időt tölteni a horcruxokkal, de most a te szádból akarom hallani, hogy hogy is van vagy volt vagy nem volt?

JKR: Akkor elmondom... De ugye tudod, hogy most ettől nem lesz vége ennek a témának? Mindketten tudjuk. Ennek ellenére azt mondom, egyszerűbb megoldás volt Dumbeldore szájába adnom, hogy azt mondja Harrynek, "te voltál a nyolcadik horcrux, amit Voldemort soha nem akart elkészíteni", pedig definíció szerint a horcrux-készítés igenis szándékos dolog. Tehát mivel Voldemort Harryvel nem esett keresztül a horcrux-készítés általam elképzelt sötét procedúráján, csupán arról volt szó, hogy annyira instabillá tette a lelkét, hogy egyszerűen tovább hasadt, amikor visszapattant rá az átok. A leváló lélekdarab pedig beleszállt az egyetlen élő személybe, aki a szobában tartózkodott. Egy része pedig benne marad abban az élet-halál között lebegő roncsban, amivé Voldemort vált. Úgy gondolom, ez nagyon közel van ahhoz, hogy valakiből horcrux legyen, de Harry nem vált gonosz tárggyá. Nem viselte azokat a sötét átkokat, amik a többi horcruxon voltak. Ő maga nem fertőződött meg attól, hogy magában hordozta ezt az élősködő lélekdarabot. A Főnix Rendjében volt az egyetlen alkalom, amikor érezte, hogy megmozdul benne, mikor ő maga is sötét és nehéz időket él meg. És van az a pillanat, mikor ránéz Dumbledore-ra, és úgy érzi, mintha egy kígyó kelne benne életre, és ez persze azért van, mert a benne élő lélekdarab az ő érzelmeiből táplálkozik. Sötét időket él át, amit a lélekdarab élvez, és emiatt érezteti is a jelenlétét, de persze Harry nem tudja, miért érzi, amit érez. Mindig is úgy képzeltem, a Teszlek Süveg észleli a lélekdarab jelenlétét, mikor Harry először felpróbálja, és ezért kacérkodik a gondolattal, hogy a Mardekárba ossza. Így gondolom. (JN: Hűűű.) Tudom, hogy ez nem fog pontot tenni a vita végére, de azt hiszem, ha egyszer megírom "A Skót Könyvet", egyértelműen definiálnom kell a horcrux fogalmát, mégpedig úgy, hogy sötét varázslat által létrehozott "tároló", amiben elrejthető egy olyan lélekdarab, amit annak tulajdonosa szándékosan választott le abból a célból, hogy életmentőként szolgáljon, vagy az élethez láncolja őt a jövőben, ezzel megakadályozva a halálát. Nem hiszem, hogy ez bármit is tisztázna. Az a véleményem, hogy... (JN: Azért valamit mégis.) Legalább annyit, mit gondolok (Melissa nevet), de ez nem feltétlenül győzi meg azokat az embereket, akik komolyan hisznek a kérdés egyik vagy másik felfogásában. Bár igazából a Harry Potter túlnyomó részével ez van: elmagyarázok valamit, ami aztán csak olaj a tűzre.

JN: Éppen most olvastam újra a Bölcsek kövét, és ahogy az előbb beszéltél, elgondolkoztam egy pillanatra. Van az a fejezet, amikor Harry életében először alszik a Griffendél hálószobájában, és azt írod, álmában kísérti, hogy inkább a Mardekárba kerüljön, de később nem emlékszik erre az álmára. Az jutott eszembe, talán ez is Voldemort lélekdarabkájának igen korai megnyilvánulása lehetett.

JKR: Természetesen a fájdalom, amit Harry minden alkalommal érez, amikor Voldemort aktivizálja magát, abból fakad, hogy a lélekdarab elszántan próbál visszatérni gazdája lelkéhez. Mikor sajog a sebhelye, nem maga a bőrszövet az, ami fáj neki, hanem a lélekdarab, ami megpróbál kiszabadulni azon a ponton keresztül, ahol annak idején belé került. Nagyon akarja... Egy seben keresztül hatolt be Harry testébe, és most újra csatlakozni akar a gazdájához. Ezért amikor Voldemort közelében van, vagy Voldemort különösen aktív, mindig felizzik ez a kapcsolat. (JN: Te jó ég!) Mindig ennek tulajdonítottam a fájdalmat. És akkor a témánál is vagyunk: van az a pillanat, mikor Dumbledore varázsol valamit, és egy kétfejű kígyót látunk kettéoszlani. Emlékeztek?

JN: Igen!

MA & SU: "De lényegükben egyek-e?" Ez ott van, Dumbledore irodájában, ugye? Azt kérdezi: "Lényegükben egyek-e?"

JKR: Igen, Dumbledore szobájában, és Dumbledore akkor csinálja azt a furcsa varázslatot, amikor különböző képek jelennek meg a szeme előtt, és a kígyó kettéoszlik, és ebből látja, hogy Voldemort lelke is szétszakadt. Egyszóval, végigjáratja az agyát a történtekről alkotott saját -és természetesen helyes- elképzelésén, miszerint is a kígyó által megtestesített Voldemort több darabra szakadt. Harry sosem tudta meg, mit is jelentett a kétfejű kígyó, de ez volt az.

SU: Tudod, épp most adtál választ egy olyan dologra, ami folyamatos kérdések tárgya volt. Hogy valójában mit is jelent, hogy "lényegükben egyek-e"? Úgyhogy nagyon köszönjük!

JKR: A "lényeg" pontosan a lélek. Szóval Dumbledore végig tudta- vagyis a Titkok kamárájáig csak sejtette, ám mikor a saját szemével látta a megsemmisített horcrux maradványait, más szóval a naplót, azt gondolta, "Szóval így állunk. Tehát nemcsak hogy sikerrel járt, hanem egészen biztosan többet is készített, mert túl könnyelműen bánt ezzel."

SU: Kérdezhetek valamit? Csak úgy eszembe jutott, de szóval ha Harryben benne volt ez a horcrux-féleség, akkor igaziból meghalt volna, ha mondjuk megöli a sárkány vagy lezuhan kviddics közben vagy ilyesmi? Szóval hogy valóban meghalt volna?

JKR: Nos... Igen, ha a teste helyrehozhatatlanul elpusztul. Meg kell halnia ahhoz, hogy megszabadulhasson a lélekdarabtól, a testének gyógyíthatatlanul súlyos sérülést kellett szenvednie. Nagyon sokan kérdezték, és azt hiszem, azóta már meg is válaszoltam, de az ereklyék elolvasása után sokan rögtön rávágták, hogy "De akkor mi van a Titkok kamrájában, mikor a baziliszkusz fogai belé mélyednek?" (SU: Jogos!) De nem halt meg! Nem és nem! Egyértelműen le van írva a horcrux-készítés legelején, hogy el kell pusztítani a "tárolót". De Harry teste nem semmisült meg. Belekerült egy kis méreg, de azonnal megkapta az ellenszert. Ez nem elég ahhoz, hogy kikergesse belőle a lélekdarabot. Bocsánat, ha türelmetlennek hangzanék, de néha...

JN & MA & SU: Egyáltalán nem! Ez mindent tisztázott! Remek volt!

JKR: Na igen. De tudjátok, néha tényleg frusztrált vagyok. Emberek, olvassátok el a könyveket, kérlek, ott van leírva minden! (Melissa nevet) És utána kérdezzetek valami olyat, ami nincs benne. Ha megtennétek, az... De ne értsetek félre, sokan ezt is teszik. Viszont ennél a kérdésnél konkrétan tényleg úgy éreztem, elhagy a türelmem.

JN: Remek, most már izgulok. (nevetnek)

JKR: Ne, ne! Ne izgulj. Csak azért volt, mert olyan óvatos voltam ezekkel a dolgokkal, és... fent vannak a honlapomon is -nem tudom, láttátok-e- mostanában frissítettem pár dolgot.

SU: Igen, láttuk, és köszönjük!

JKR: Az egyik a könyv végéről szólt, és hogy Harry hogy maradt életben, mikor nem is harcolt, és Voldemort a gyilkos átkot használta. Fontosnak tartottam közölni az oldalamon, hogy ezt sosem láttam úgy, hogy van tudományos megfelelője annak, ami történt, mikor Harry, felkészülve a halálra, a végső pillanatban szembenéz Voldemorttal, és mégsem hal meg. Erre nem volt garancia. Kellett, hogy legyen egy rés, hogy Harry igazán heroikussá válhasson a szabad akarata miatt. Az ő választásának kellett lennie. Az egészet ő választja. Ő dönt úgy, hogy feláldozza magát, ahogyan Lily tette érte, és azt is ő választja, hogy visszatér az életbe. Az ő szabad akarata és mersze. Ezek végső soron fontosabbak voltak magánál a varázslatnál.

JN: Huh, úgy érzem, mintha az agyam egyszerre száz felé akarna szakadni!

SU: Tudom, mire gondolsz! Legalább tíz kérdés jutott eszembe. (Melissa nevet)

JN: Igen? Mert nekem legalább ezer.

MA: Én meg csak ülök itt és a nyelvemet harapdálom.

SU: A honlapodról akartam kérdezni, meg a szeretetről, és olyan, mintha...

JKR: Tulajdonképpen a szerelemről akartunk beszélni, csak mellékvágányra terelődtünk.

MA: Tényleg, bocs!

SU: Nem érzem magam egyáltalán hollóhátasnak, és csak azért olvastam a könyveket, mert imádom őket, és beleszerettem az általad alkotott világba. (JKR: Köszönöm.) Az egyetlen szereplő, akit felfedeztem magamban, Neville Longbottom.

JKR: Imádom Neville-t.

MA: Éljen Neville!

JKR: Annyira szeretem Neville-t. Mindig is imádtam. És mindvégig nagy terveim voltak vele. Tényleg lehetett volna ő a kiválasztott. Mert, ahogy azt ti is tudjátok -beszéljünk világosan- csak órákkal Harry előtt született, július 30-án. Voldemort másik lehetőségként őt jelölte meg. De ami nekem igazán sokat jelent Neville történetében, ami igazán nagyívű az az, hogy be is bizonyítja, hogy képes lett volna rá. Igaz, hogy Harry homlokán van a sebhely, és vitathatatlan, hogy egy hajszálnyival tehetségesebb is, mert kivételes ösztönnel érez rá a helyes döntésekre. Jók a megérzései, és ez az, ami miatt annak idején elképesztően jó auror válik belőle. De szerintem Neville zseniális volt a végső csatában (SU: Az volt.), és százszorosan is méltónak bizonyult a Griffendélhez, a szüleihez, az erős kezű nagyanyja miatti rendkívül nehéz gyermekkora ellenére is -aki tudom, hogy szereti, és Neville is szereti a nagyanyját, csak ő olyan ember, akinél nem könnyű nevelkedni. (JN: El tudom képzelni.) Szóval az én szememben Neville emiatt nagyszerű. Azt hiszem, legalábbis kívülről nem olyan nagy szám, ha azt vesszük. Bár Harry is magát tette menővé. Csak egy szemüveges, vézna kis vakarcs volt, aztán az évek alatt végül eljutott oda, hogy most mindenki vele akar ismerkedni.

SU: Igazad van. Tudod az a jelenet -vagyis rengeteg zseniális jelenetet írtál-, de szerintem az egyik legjobb, amikor Neville a Szent Mungóban van. Mikor alaposan figyeltem, megértettem, hogy Neville-nek valószínűleg sosem jutott az édesanyja szeretetéből és öleléséből, de ő ezzel tisztában volt. Csak azok a rágógumipapírok voltak neki.

JKR: Így van. Csak az idős rokonai voltak neki a megfelelési-kényszerükkel. "Miért nem bírsz megfelelni?" Az a baj, hogy azt hiszem, olyasfajta emberek, akik elfelejtették, milyen fiatalnak lenni, és azt akarták, hogy Neville -saját magukat csodagyerekeknek képzelve, azt várták, hogy tényleg lehetetlen elvárásoknak feleljen meg. Kezdettől fogva annyira sajnáltam Neville-t, de tudtam, hogy az ő útja méltó párja lesz Harryének, és méltóképpen helyt is állt. Bizarr módon a Neville-t alakító Matthew Lewis az összes többi stábtagnál nagyobb testi fejlődésen megy keresztül, olyannyira, hogy amikor a Félvér Herceg szövegének olvasópróbáján voltam, és mindannyian ott ültünk abban a nagy négyszögben -a Nagyteremben lévő asztalokat négyszög formába rendezték, hogy mindannyian lássuk egymást, míg próbálunk-, velem szemben ült Dan, Rupert, Emma, Evanna, Bonnie és a főbb szereplők. És látom, hogy ott ül köztük kicsit borostásan, gyapjúsapkában, bőrzsekiben ez a tényleg menő srác, és komolyan nem ismertem fel, csak továbbsiklott a szemem, és azt gondoltam, "Aha, szóval ő lesz McLaggen". (nevetnek) Aztán eszembe jutott, hogy "De hol van Matthew?" És akkor ránéztem, és "Uram Isten, ez meg mikor történt?" Nagyon menő srác lett, komolyan! (nevetnek, helyeselnek) Múlt hétfőn Devonnal, Evannával és Bonnie-val eljöttek a Bogar bárdos fogadásomra, és olyan jólesett látni őket. Jó érzés volt.

SU: Kérdezhetünk valami szomorút? Mit tettek Longbottomék, amivel magukra haragították Bellatrixot? Hogy, akárcsak Potterék, háromszor dacoltak sikerrel a Sötét Nagyúrral?

JKR: Elég volt hozzá annyi, hogy eredményesen végezték a munkájukat. Halálfalókat kerítettek kézre. Nagyon jó aurorok voltak, értették a dolgukat. Sok letartóztatás és bebörtönzés fűződik a nevükhöz. Ennyi.

MA: És a három dacolás?

JKR: Mármint Jamesszé és Lilyé?

MA: Neville szüleié. És Jamesékéi is.

JKR: Attól függ, mit számítasz dacolásnak. Ha úgy veszed, mint én, azt is annak tekinted, ha letartóztatták valamelyik csatlósát, megmenekültek előle vagy hátráltatták. Mert őt ez érdekelte. Mindkét házaspár szóba jöhetett, mert mindketten küzdöttek ellene. Továbbá James és Lily csalódást okozott neki, ami a Bölcsek kövében is benne van, mert meg akarta őket szerezni magának, de ők nem álltak az ő oldalára, úgyhogy már tizenévesen is volt egy rossz pontjuk.

SU: Húúú, ez olyan király. Örültem neki, hogy többet tudtam meg a haláluk éjszakájáról, de még mindig zavaros egy kicsit az a huszonnégy óra, Jo. Hogyan szerzett róla Dumbledore tudomást, hogy mi történt Godric's Hollowban?

MA: És mi történt? Erről a huszonnégy óráról évek óta megy a fantáziálás.

JKR: Igen, tudom. Személy szerint nekem is van némi problémám vele, mert valahányszor végiggondolom, visszamegyek, és megnézem, milyen teóriával álltak elő a rajongók, és arra gondolok: "Lehet, hogy nekik van igazuk." Hogy Dumbledore honnan tudta, arra egyszerű a válasz. Hiszen ő... Vagyis ő képes arra! NASZÓVAL! Bocsánat, ha egy pillanatig úgy beszéltem, mintha midez igazi lenne. (megköszörüli a torkát)

SU: De hát az! Mit értesz az alatt, hogy nem igazi?

JN: Mi mind annak érezzük.

JKR: Tudom, én is pont így érzek! Oké, rendben. Szóval Dumbledore minden bizonnyal képes volt olyan varázst szórni egy lakhelyre, ami azonnal értesítette róla, ha történik vele valami. Úgyhogy rögtön tudta. Ez nem is volt kérdés. És aztán értesítette Hagridot és így tovább. Azt hiszem, "A Skót Könyvnek" választ kell adnia erre a kérdésre is. Tényleg vissza kell keresnem a feljegyzéseimben, és vagy elismerni, hogy elveszett az a huszonégy óra, vagy -nem is tudom- sebtében kitalálok valami melléktörténetet, hogy kitöltsem. Bármelyik is legyen, vagy nektek lesz igazatok, vagy több dolgot tudtok meg, úgyhogy nem lehet okotok panaszra.

MA: Nincs is.

JN: Meg kell kérdeznem, bár lehet, hogy ez olyasmi, amit még egyáltalán nem is döntöttél el, de majd ha tényleg visszanézed és ott tartasz, hogy megírod "A Skót Könyvet" -legyen az akár tíz év múlva-, akkor azt tudod már, hogy címszószerűen írod-e meg a dolgokat vagy inkább kisebb történetek formájában?

JKR: Hogy őszinte legyek, jelen pillanatban nem fogom azt mondani... Ne kérjétek számon rajtam, tehát ez még képlékeny, de úgy képzelem, félig ilyen, félig olyan lesz. Vagyis az lenne az ideális, ha mondjuk a bal oldalon lennének a háttértörténetek, a szereplőkhöz tartozó kiegészítő információk, vagy mondjuk leírás arról, hogy kinek milyen pálcája volt, meg ilyenek. Aztán szerintem magát az írást is érdekes lenne látni, hogy miket hagytam ki. Ezért az egyik oldal úgy lenne megírva, mintha minden valóságos lenne, tele a róla szóló pluszinfókkal, a másik oldalon meg bevalljuk, hogy ez az egész csupán fikció, és ott lennének a félbehagyott történetek, kihagyott szereplők, vagy a történet szövése közben adódó problémák. Szerintem mind a kétféle információtömeg érdekes, és jó lenne párosítani őket.

JN: Tökéletesen egyetértek. Úgy hangzik, mint egy iskolai tankönyv,(JKR: Igen, tényleg.) amiben a margón vannak a tényadatok meg az eredeti szövegekből vett szemelvények meg ilyenek, és...

JKR: Nos, hogy őszinte legyek, ha valaha megcsinálom, csak úgy van értelme, ha egy végső, mindent átfogó könyv lesz. Tényleg mindent. De képes leszek-e valaha mindent összefoglalni? Mindent, amim van, ilyen formába önteni? Jelenleg ez a szándékom. Gyakorlati okokból meglehet, hogy nem lesz majd mind a kétféle információtömeg ilyen formában kivitelezhető, de azért szeretném. Ez volna az ideális.

JN: Őszintén szólva szerintem a rajongók ilyesmire hajlandók tíz évet várni.

JKR: Ha így állunk, örülök neki, mert... Így karácsony előtt nem szívesen beszélnék a jogi kérdésekről. Túl lehangoló. De úgy érzem, ha nem lesz különleges, vagy valami kimarad belőle, nincs értelme megcsinálni. Azt meg végképp nem akarom, hogy úgy érezzem, sietnem kell. Ugye értitek? Hogy erőltetnem, vagy hogy sietnem kelljen, mert igény van rá, amit akkor mások elégítenek ki elsőként. Úgy érzem, vagy jól csinálja az ember, vagy sehogy, és én inkább jól szeretném.

SU: Én kivárom azt a tíz évet; csak árulj el valamit Hugrabug történetéből, és boldogan várok.

JKR: Ööö, egészen biztosan el fogok. Mindent.

JN: Százharmincvalahány hetet vártunk rá, de végre itt vagy a műsorban, úgyhogy mi nekünk még tíz év?

JKR: Így van, mi az nektek? Ez a beszéd, John!

MA: Srácok, nagyon engedékenyek vagytok ezzel a tíz évvel. Én nem tudom... Csak ne nyújtsuk, ha nem muszáj. Mióta említetted a Hugrabugot, azóta akarok feltenni néhány konkrét kérdést Hannah-val kapcsolatban.

JKR: Hannah Abbottról?

SU & MA: Igen.

JKR: Szeretem Hannaht.

MA: Van az a sor a Halál ereklyéiben, mikor Harry úgy gondolja, talán Hannah egyik rég elhunyt rokonát látja. Mi Hannah története? Mugli-születésű? Elveszítette a családját?

JKR: A sírra gondolsz?

MA: Igen.

JKR: Nem, nem mugli-születésű. Nem, egész biztos vagyok benne, hogy aranyvérű. De tudom, hogy meghalt az édesanyja.

MA: Egy régi dokumentumfilmben mutattál egy képet, amin rajta voltak a családi kapcsolatok, és azon Hannah a rajongók által alaposan rekonstruált változat szerint mugli-születésűnek van feltüntetve.

JKR: Tényleg? Akkor hadd mondjak valamit. Még megvan az a jegyzetfüzet, az az egyik sarokkő a füzeteim között. Ezesetben rosszul emlékszem, mert úgy gondolom, hogy aranyvérű. Hmmm, ez érdekes... Mert egész biztosan évek óta aranyvérűként írtam és gondolkoztam róla. Érdekes. Talán áthidalhatjuk a problémát, ha félvérnek nyilvánítjuk. Igen, JK Rowling meglehetősen véletlenszerű világában így születnek a döntések. (nevetnek)

SU: Nem izgat, mert Hannah a kedvenc kocsmám, a Foltozott Üst csaposa lesz, és én...

JKR: Azta! Tényleg! És szerintem ez nagyon menő foglalkozás, és Neville is tök menő lesz tőle, hogy őt vette el, nem?

SU & MA: De. És köszönjük neked.

JKR: Részemről az öröm.

SU: Imádtam. Tudod, imádom a weboldaladat is. Hugrabugot tetted meg hónap varázslójának, meg aztán sorban a négy alapítót, és pluszinfókat adtál róluk! Tényleg nagyon hálásak vagyunk mindezért.

JKR: Tisztában vagyok vele, hogy elég nagy csend volt mostanában az oldal körül, de ahogy a "naplómban" is írtam, folyton azt hallom, hogy "Most biztos nagy a nyugalom körülötted." El sem tudják képzelni! 2007. második fele őrült, megszállott és különös módon telt, tele olyasmivel, amivel jobb szerettem volna, ha nem kell foglalkozni. És tartok tőle, de azt kell mondjam, az oldal volt az egyik, ami ezt megsínylette. Pedig nagyon élevezem, mióta elindítottam. Remek módja a rajongókkal való közvetlen kommunikációnak, és minden bizonnyal nem is találhattam volna ennél hatásosabbat. De elég nagy nyomás ért, vagyis inkább sokan kérték, hogy csináljak fan clubbot. Olyanok, akik szerettek volna fan clubbot működtetni vagy abban részt venni. De én egyáltalán nem akartam, mert úgy gondoltam, hogy azok szinte mindig csalódást okoznak. És nem is ingyenesek, tagdíjat kell fizetni, meg egy csomó mindent mesterségesen kitalálni. Ezért arra gondoltam, az oldal legalább tényleg ingyen van, és az emberek úgy érezhetik, kapnak valamit. Szóval ha most volt egy üres periódus, nem sokat tesz, mert tudom, hogy frissítenem kell, és fogok is. De tényleg!

SU: Helyes, mert majd meghalunk a WOMBAT-ért!

JKR: Te jó ég! El kell mondanom valamit: a WOMBAT-oknak vége! Sajnálom. (nevetnek) Nincs több WOMBAT.

SU: Ó, Oké.

JKR: Tényleg sajnálom. De tudod, nagyon sok munkám volt velük.

SU: És tulajdonképpen mi volt a céljuk, miért csináltad őket? Csak a szórakozás? Mármint, nekünk nagyon sokat jelentett.

JKR: Elmondom, de egy kicsit szomorú. Azt mondták, nem lenne bölcs dolog az oldalamon utalásokat közzétenni a Halál ereklyéiről, mert a Félvér Herceggel is meggyűlt miatta a bajunk. Aztán meg a perek azokkal, akik fel akarták tenni az egész könyvet az internetre, meg a nyomdásokkal, akiknek ugye már hamarabb megvolt, és nyilvánosságra akarták hozni. Azzal érvelhetnének, "Te is felraktad az oldaladra, akkor nekünk is jogunk van hozzá." Ezért azt a tanácsot kaptam, hogy nagyon nagy ostobaság lenne, ha elkezdenék fejezetcímeket meg ilyeneket felrakni, mert csak a saját esélyeimet rontanám azokkal szemben, akik spoilerezni akarnak. Ezért aztán elkezdtem kutatni valami olyasmi után, amivel mégis adok valamit a rajongóknak, anélkül, hogy előrevetítenék bármit is. Bár remélem, azért feltűnt... Bocs, inkább máshogy közelítem meg a témát. Tehát azt akartam mondani, hogy nem akartam olyat közölni, ami a hetedik kötetre utal, de valójában, ha odafigyeltetek, a WOMBAT3-ban rengeteg dolog volt a hetes könyvből. És senki nem tudta, beleértve a jogászokat is, nem vette észre senki. Hah. Én nyertem.

SU & MA: Jo nyert! Jo kontra az ügyvédek. Ez vicces.

JKR: Igazából egy csomó dolgot a hetes kötetből szedtem a WOMBAT3-ban. Néhányra rá is bukkantak a rajongók. Voltak benne Griffendél kardjáról, meg még pár ilyen dolog.

MA: És a válaszokat felrakod majd, hogy az emberek kitalálhassák őket?

JKR: Végülis, felrakhatom. Szeretnétek?

SU & MA: Igen, légyszi! Szuper lenne!

JKR: Szuper lenne? Rendben, klassz lenne. Komolyan lenyűgözött. Már nem emlékszem, valaki... Nem, várjatok! Pár oldal tanácsokat adott a rajongóknak, hogy miket kell beikszelni, és azt hiszem, aki követte őket, nem a legjobb jegyet kapta, úgyhogy...

JN: Az az igazság, hogy én mindegyikre Kiválót kaptam. (SU: Ez nem is igaz! John, biztos vagyok benne, hogy nem.) Úgyhogy nem nagyon volt szükségem a válaszokra.

JKR: Tényleg? Hát, ami igazán bosszantó, hogy a férjem csak Elfogadhatót kapott, miközben ott volt a szobában, míg írtam a kérdéseket, és hallotta a válaszokat, mert elmondtam neki. Ez sokat elárul arról, mennyire figyel rám a férjem. Félelmetes, nem? (nevetnek)

JN: Ez eléggé úgy hangzik, mint Hermione és Ron. (MA: Igen, tényleg.)

JKR: Vannak jó pillanataink, elhihetitek. Szóval Elfogadhatót kapott, amitől aztán persze elment a kedve, és nem volt hajlandó még egyet kitölteni.

MA: Tipikus Ron.

JKR: Igen.

SU: Ha már Ronnál és Hermionénál tartunk: elvégezték a Roxfortot?

JKR: Harry és Ron nem mentek vissza, de Hermione igen...(zúgolódás a háttérben) Na, eltaláltátok? Úgy értem, hééé, senki nem hinné, hogy Hermione nem folytatta.

SU: Igen, erre tippeltem.

JKR: Naná, hogy visszament. Le kellett tennie a RAVASZ-okat. Ronnak elege volt az iskolapadból. Azt hiszem, azért megvolt a kísértés, hogy visszamenjen, és egy évet ellézengjen és pihenjen, de inkább az Auror Parancsnokságra ment. Ott volt rá szükség, mint mindenkire, aki a jó oldalon állt a csatában. Kingsleynek szüksége volt rájuk, hogy segítsenek eltakarítani a... Mármint mindenkire, aki elég idős volt, minden nagykorúra, de Kingsley kifejezetten akarta Ront, Neville-t és Harryt, és ők mentek is, és elvégezték a munkát. Úgy érzem, ez nekik is jót tett, mert nem viselték volna el, ha egy olyan csata után félreállítják őket. Úgy érezték, tovább kell folytaniuk, és végigvinni, amit elkezdtek. Ami is a Lucius Malfoy-féle korrupt személyek kézre kerítése, akik megpróbálták megjátszani, hogy az egészhez semmi közük nem volt.

JN: Hűűű! Valószínűleg mindannyiunknak olyan bonyolult, gondolatok jártak a fejében -ami azt illeti, mi mindig túlkomplikáljuk a dolgokat-, hogy távoktatással végzik a sulit otthonról. (JKR: VillámVarázs?) Pontosan.

SU: Friccsel együtt.

MA:Azt hittük, a különleges kiadás borítóján Hermione a sárkány hátán épp a RAVASZ-vizsgán van. Mit szólsz? (SU: Vicces volt.)

JKR: Nem, ő egész biztosan visszament. El akarta végezni az iskolát. Mármint -imádom Hermionét- azért tartott Ronnal és Harryvel, mert hatalmas szíve van. Ehhez az észnek semmi köze. Végső soron a szíve győzedelmeskedett az esze felett, és ez nagy szó, ha róla beszélünk. De hogy ő harcra termett-e? Nem. Ő nem Bellatrix-típusú. Nem olyan nő, aki igazából arra vágyik, hogy harcoljon és megsebesítsen vagy megöljön másokat. Egyáltalán nem. Boldogan visszamegy a Roxfortba, és örömmel tanul, és utána csatlakozik a többiekhez a Minisztériumban.

JN: Tudod, amire igazán kíváncsi vagyok, az az, hogy az egyik legnagyobb stílű roxforti hagyomány a beavatási ceremónia, kezdve a csónakokkal, egészen a beosztásig. Milyen hagyománya van a végzősök búcsúztatásának?

JKR: Nahát, John, nagyon örülök, hogy megkérdezted, mert mérhetetlenül sajnálom, hogy nem írtam ballagási jelenetet. Tényleg. Már az elejétől fogva tudtam, hogy nem fogjuk látni őket elballagni, tudtam, hogy nem látjuk Harryt, vagyis egyiküket sem a végzős évükben az iskolában, de a hetes kötet alatt végig azon gondolkoztam, hogy jó lenne... Sajnáltam, hogy nem az ünnepséggel, nem a ballagással ér majd véget a könyv, de nem végződhetett azzal, egyszerűen nem. Nem lehetett ez a vége. Túlontúl elcsépelt lett volna, és így is sokan úgy érzik, az epilógus túl érzelgős lett. Úgy gondolom, egy ballagási jelenet a történtek fényében tökéletesen tetőpontromboló lett volna.

JN: De kigondoltál valami hagyományt, mondjuk elcsónakáznak a Roxfortból vagy ilyesmi? Mert tudom, hogy én nem vagyok túl jó az ilyen dolgok kitalálásában.

JKR: A csónak lenne a legköltőibb és leggyönyörűbb módja a távozásnak. És szimbolikus is -mármint Harry újra látná a thesztrálokat. Ugye értitek, mire gondolok? Az ártatlansághoz való visszatérést jelentené, és a vízi út olyan szimbolikus a mágiatörténetben! Szóval igen, ez nagyszerű lenne.

MA: Jo, most tanúja voltál valaminek, ami mindig megtörténik itt a PotterCastban. John előhozakodik valami képtelen ötlettel, ami épp akkor pattan ki a fejéből, és...

JKR: ... és aztán kiderül, hogy totál igaza van.

MA: Igen, el sem tudom mondani, mi mindenbe beletrafált a Halál ereklyéiből.

JKR: Ezt nagyon érdekesnek találom, mert- ez olyasmi, ami gyakran úgy megy, hogy villámcsapásszerűen beléd csap a helyes megérzés. Néha nagyon keményen kell dolgoznod valamin, és végül egyszercsak megmozdul valami az agyadban, és felkiáltasz, hogy "Ez az! Hát persze!" Imádom ezt az érzést, és nincs is jobb annál, mint mikor a semmiből hirtelen ott terem, és arra gondolsz: "Tökéletes, köszönöm!"

SU: Ezt meg kell kérdeznünk, vagy leordítják a fejünket: Draco Malfoy. Levizsgázott? Kit vett feleségül? Nem Pansyt, ugye? Vagy igen?

JKR: Nem! Isten ments, nem Pansy Parkinsont! Gyűlölöm azt a lányt. Nem vagyok oda Dracoért, de azt a lányt ki nem állhatom. Benne gyúrtam össze az összes lányt aki piszkált iskolás koromban, ő az anti-Hermione. Ki nem állhatom. Igen, szóval, kicsit mellékvágányra terelt a bennemrejlő elnyomott keserűség...

SU: (nevet) Nem baj, jó volt!

JKR: Draco végül Astoria Greengrass-t vette el.

SU: Tényleg? Jó a neve!

MA: Ez a Greengrass ismerősen cseng.

JKR: Daphne húga, két évvel Draco alatt járt a Roxfortban.

JN: Hmm...

JKR: Hmm...

MA: Ha már az iskola, térjünk át a Griffendélre... előkerítetted már annak a két Griffendéles lánynak a nevét?

JKR: Húha. (nevet)

SU: Ugye?

JKR: Tudjátok mit? Esküszöm, elő fogm keríteni abból az átkozott jegyzetfüzetből (MA nevet) és felteszem a honlapomra. (SU éljenez) ez lesz számotokra az ajándékom.

JN: Felteszed az egész jegyzetfüzeted?

JKR: Nem, megörűltél? (mindenki nevet) (

SU: pedig az milyen jó lenne.) Azt a Skót könyvhöz tartogatom.

JN: Hát igen, megértem.

JKR: Csak azt a két nevet, azokat felteszem.

MA: Ez olyan vicces, már legalább öt éve nyüstölünk ezzel a kérdéssel.

JKR: Igen, annyi, már jóideje húzom a dolgot.

JN: Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egetverő felfedezés amikor megtudjuk a két nevet...

JKR: Nem, hogy őszinte legyek, nem lesz nagy szám, mivel egyszer sem volt róluk szó a könyvben, így...

MA: Igen, ez csak egy olyan kis... tudod..

JN: Igen. Szóval, a legfontosabb kérdés: amikor a honlapodat készítették, hangmintát vettek a kutyádtól? (JKR honlapjának hátterében ugató kutyáról van szó)

SU: John, nézzenek oda!

JKR: Az a vicces, hogy szerintem tényleg felvették a hangját. Azt azért szeretném leszögezni, hogy nekem nem olyan a tapétám. Az izlésem azért nem ANNYIRA szörnyű. Az nem egy szép tapéta. Ezzel nem szeretném megsérteni azt az embert aki a tervet készítette, mert a többi dolgot viszont elég jól eltalálták. Az asztalom alatt tényleg tele van szeméttel, az asztalomat pedig lefényképezték...

JN: És van olyan "Ne zavarj!" táblád?

JKR: Képzeljétek el, most már van, mert elhoztam egyet a Balmoral Hotelből, amikor befejeztem a Halál ereklyéit.

SU: Klassz!

JN:Ez tényleg jó!

JKR: Szóval most már tényleg lóg egy ilyen "Ne zavarj!" tábla a dolgozószobám ajtaján.

JN: Nem tudom, láttad-e, amikor odaadtuk neked azt az ajándékkosarat New Yorkban, mi is készítettünk pár "Ne zavarj!" táblát az egész családnak.

JKR: Persze, láttam. Nagyon nagyon jól sikerültek, köszönöm szépen. Jó volt látni ott titeket. Az volt életem legjobban sikerült közönségtalálkozója. Remekül éreztem magam.

SU: Hihetetlen volt.

MA: Egyetértek! Te pedig, Jo, igazán elemedben voltál!

JKR: Nagyon felszabadultnak éreztem magam, ezt senki nem tudja elképzelni milyen érzés. Talán Stephen King tudja, milyen érzés, ha az ember végre tizenhét év után először beszélhet szabadon. Nehezen lehet felfogni, jó és rossz szempontból is, milyen érzés befelyezni egy ilyen hosszan elnyúló történetet. Sokáig életem szerves része volt. Tudom, hogy sokmillió ember érzi úgy, hogy ez a világ az övé, ami fantazstikus érzés, de ettől még nem tudják átérezni azt, amit érzek. Minden egyes könyvrészletről tudom, hol voltam, amikor írtam. Tudom, hol voltam, amikor kitaláltam a Kviddicst, amikor megteremtettem Bimba professzort, mindez, kibogozhatatlanul összefonódik az akkori életemmel, és sok nehéz pillanaton segített át Harry, nagyon nehéz volt a búcsúzás. Viszont ami a Carnegie Hallban történt, az fantasztikus volt, végre bárki bármit kérdezhetett tőlem, nem kellett olyanokat mondanom, hogy "Az majd kiderül az ötös könyvben", "Ezt sajnos nem mondhatom meg, mert fontos a hetes könyv végkifejlete miatt", "Hú, de jó kérdés! Kár, hogy majd a következő könyvből fogod csak megtudni." Ilyenkor mindig szörnyen éreztem magam, mert senkinek nem az a szíve vágya, hogy mindig nemet mondjon az olvasóknak, nagyon jó érzés, hogy az emberek tudni akarják a válaszokat, érdekli őket a történet, ez fantasztikus egy író számára, de ugyanakkor tudom, hogy elrontotta volna az olvasás örömét, ha három évvel korábban elárulom mi lesz a végkifejlet. De szerencsére a Carnegie allban minden tökéletes volt, jók voltak a kérdések, és a közönség is fantasztikus volt, azt hiszem mondhatom, az az este tényleg varázslatos volt számomra. Hmm, tudom, a varázslatos szót használják legyakrabban a Harry Potterrel kapcsolatban, és eléggé elcsépelt, de az az este tényleg varázslatos volt számomra.

JN: Klassz.

SU: És még van egy csomó kérdésünk a számodra, Jo! Olyanokat szeretnénk megtudni, hogy mit csinálnak tulajdonképpen a Misztériumügyi Főosztályon? Mi van a Szeretetszobában?

MA: (nevet) Mi már csak Szeretetszobának hívjuk.

JKR: (nevet) Mi volt abban a titokzatos szobában? A helyiség közepén úgy gondolom egy szökőkút vagy kút-szerűség van, amiben egy nagyon erős szerelmi bájital található. Emlékeztek, amikor először belépünk Lumpsluck órájára, és elkezd beszélni az amortentiáról, azt mondja, az a legveszélyesebb bájital a teremben, szóval ezt találnátok a Szeretetszobában.

SU: Ó...

JN: Hát ez érdekes.

JKR: És vannak olyan boszorkányok és varázslók, akik isznak belőle, és vizsgálják a hatását. De persze ezt a termet zárva kell tartani. Tudjátok, ez megint az a könyveken végigvonuló fonal, hogy mire képes a szeretet. Lily, Harry és Neville esetében heroikus magasságokba emeli a szereplőket, ám ugyanakkor őrült, sőt gonosz tettekre sarkall, ha Bellatrixot, vagy akár Dumbledore-t tekintjük. Ostobává tette a rajongó szeretet, és elveszítette a morális ítélőképességét. Ebben áll a veszélye. Ami Bellatrixot illeti, azt hiszem, egyértelmű, de kétlem, hogy bárkit is különösen megrázna a hír -mert biztos vagyok benne, hogy mindenki rájött, hogy Bellatrix tébolyultan szerelmes volt Voldemortba. Rögeszmésen, megszállottan. Azt hiszem, Helena Bonham Cartert le is kellett hűteni kissé, miután... A producer felhívott, és megkért, hogy mondjak pár dolgot Bellatrixról, hogy Helena jobban át tudja érezni a szerepét. Mire én "Hát, természetesen szexuális vonzalmat érez, őrülten szerelmes a fickóba, a megszállottja." Aztán meg kellett kérniük Helenát, hogy vegyen vissza, mert túl szexi volt. (nevetnek)

SU: Hú, ez de jó! Említetted a filmeket... Ha valaki, akkor Alan Rickman Pitonja fantasztikus.

JKR: Nekem is tetszik.

SU: Milyen hamar árultál el neki dolgokat a karakteréről? Úgy értem, mennyit tudott valójában?

JKR: Már nagyon korán tudta, hogy Piton szerelems volt Lilybe, mivel megmondtam neki. Még az elején elbeszélgettünk erről. Meg kellett értenie, honnan jön Piton keserűsége, tudnia kellett miért nem kedveli azt a fiút, akinek a puszta létezése, Lilynek egy másik férfihoz fűződő vonzalmára emlékeztette. Nagyon sokáig ő volt az egyetlen, aki tudott erről a dologról.

SU: Lenyűgöző.

JKR: Igen.

SU: Nagyon kedveltem Pitont. Neki tényleg a Mardekárban volt a helye?

JKR: Igen, persze, akkor, amikor beosztották, mindenképpen. Én is hiszem azt, amit Dumbledore mond Pitonnak az utolsó könyvben: "Néha úgy érzem, elhamarkodjuk a házakba osztást". Nagyon kemény dolog, ha az embert már tizenegy évesen így megítélik, kijelölik számukra jövőbeli útjukat. Azt nem veszi például figyelembe, hogy ilyenkor az emberek még változnak, fejlődnek. Sokan ugyanolyanok negyven évesen is, mint tizenegy éves korukban, tehát a Teszlek Süveg igen eszes, de Piton jóváteszi korábbi bűneit, amit a Süveg nem vesz figyelembe. Ugyanakkor, azt is mondhatjuk, ha ilyen embereket is, akik képesek a változásra, betesz a Mardekárba, akkor előbb utóbb, ezek az emberek megváltoztathatják a Mardekár-ház alaptulajdonságát.

JN: És a Süveg mennyire veszi számításba a beosztásnál, hogy valaki jófiú vagy rosszfiú?

JKR: A Mardekárosok nem mind rosszak, ezt már mondtam korábban. (JN: Igen, emlékszem.) Végülis, kicsit erőteljesebben kifejlődött náluk a túlélő ösztön mint másokban. A végső összecsapásnál megmosolyogtatott az a rész, amikor Lumpsluck visszagaloppírozik a mardekárosokkal. (SU:Igen!) (JN nevet) Persze előtte elmentek, hogy erősítést szerezzenek, de aztán visszajöttek harcolni. Erre azt is mondhatnánk, hogy ők jártak el jól, hiszen logikus és bölcs dolog, ha egy csatánál erősítést szerez az ember. Van egy olyan mondás, hogy "Nincs teljes igazság, csak különböző nézőpontok."

JN: Ez igaz. Nos, ha már az előbb a mozifilmeknél jártunk, és arról is szó esett, hogy Jo is belefolyt a dolgokba itt-ott, akkor engem - és még sok rajongót - az érdekelne, hogy mennyire folysz bele az Orlandóban épülő Harry Potter vidámpark munkálataiba.

JKR: Milyen érdekes, hogy ezt kérdezed. Épp ma reggel, az aukció előtt néztem át pár azzal kapcsolatos dolgot.

MA: Megosztod velünk?