Safe and Sound ♡ Harry Potter

Harry Potter: az utolsó fejezet - MSNBC

2007. július 30.

Riporter: Meredith Vieira

Forrás: MSNBC
Fő forrás: Lumos.hu

Az edinburgh-i kastély történelmi nagy termében, skót királyok otthonában foglalt helyet a regényvilág jelenlegi királynője tizennégy fiatal rajongójával egyetemben.

JKR: Befejezte már valamelyikőtök a könyvet? Tetszett?
az egyik gyerek: Igen.

Meredith Vieira: Szóval, tényleg itt a vége.
JKR: Tudom, el sem hiszem.

Meredith Vieira: Milyen érzés?
JKR: Hihetetlen.

Meredith Vieira: Hihetetlenül jó vagy hihetetlenül rossz vagy egy kicsit mindkettő?
JKR: Jelen pillanatban, hogy őszinte legyek, csodás! Nagyon jó érzés ezt megérni.

A barátai és családtagjai körében Jonak szólított JK Rowling számára az, hogy végzett a hetedik és egyben a sorozat utolsó kötetének, a Harry Potter and the Deathly Hallowsnak az írásával, még nem jelenti a búcsú pillanatát.

Meredith Vieira: Úgy érzed, búcsút kellett venned Harrytől?
JKR: Igen és nem. Mert én... Ez most így túl elcsépeltnek hangzik, de... de úgy érzem, tudom, hogy mit csinál most. És ő... nos, mindig is jelen lesz az életemben.

Mivel mindig ügyel rá, hogy titkai ne szivárogjanak ki, Jo kezdetben vonakodott túl sokat elárulni fiatal rajongói előtt, akik még nem végeztek a könyvvel.

Meredith Vieira: Tudom, mi az álláspontod a spoilerekkel kapcsolatban és... (általános hangzavar)... elég sok volt belőlük. Tökéletesen megértelek.
JKR: Azok miatt, akik elolvastak hat könyvet, és tényleg szeretnék élvezni a hetediket úgy, hogy saját maguk olvassák. Szerintem ez így volna fair. Senkinek nincs joga hozzá, hogy megfossza őket ettől az élménytől.

Meredith Vieira: Ugye tudod, hogy egy kicsit kétséget között hagytál minket?
JKR: Egy kicsit. De meg kell mondjam, emberileg lehetetlen lett volna minden egyes felbukkanó kérdést megválaszolni. Mert egyes rajongóim esetében olyan szintű megszállottsággal kell szembenéznem, hogy tudom, nem fognak addig békén hagyni, míg meg nem tudják Harry ük-ük-üknagyszüleinek középső nevét!

Meredith Vieira: (nevet) Hát igen! Az emberek elég megszállottak lettek.
JKR: Igen és imádom! Támogatom. Örülök, hogy így éreznek. Ugyanakkor, tudod, ez...ez egy könyv. Ugye érted? Talán egy nap majd írok egy enciklopédiát, és az akkor majd egy egész más műfaj lesz. De egy regényben...egy regényben ellen kell állnod a kísértésnek, hogy mindent elárulj.

Meredith Vieira: Egy dolognak azonban az aggódó rajongók (beleértve engem is) nem tudtak ellenállni, mégpedig annak, hogy a legvégén kezdjünk neki a könyvnek, hogy megtudjuk a választ arra a kérdésre, amit mindenki tudni akart: HARRY TÚLÉLI vagy MEGHAL?
JKR: Aha. Van olyan, aki az utolsó oldalra urgott, mielőtt elolvasta volna? (leesik az álla, nevetés)

Meredith Vieira: Hát én. Csak mert...mert nem bírtam várni.
JKR: De én utálom az ilyet! Utálom!

Meredith Vieira: Tényleg?
JKR: Abszolút! Külön kötetben kellet volna megjelentetnem az utolsó fejezetet, így kénytelenek lettetek volna sorrendben olvasni!

Meredith Vieira: De utána visszalapoztam. Ez nem ugyanaz, mintha nem olvastuk volna el. Te intézted így...tudod, hogy a te hibád! Egy kerek egészet alkottál... úgy értem, nem csak a világot, hanem egy nyelvezetet is. Kviddics, muglik, százfűlé... Van kedvenced?
JKR: A kviddics.

Meredith Vieira: Ti is szeretitek, srácok?
Hangok a közönségből: Iiiigen!
JKR: Igen, azt hiszem, még mindig a kviddics a kedvencem.

Meredith Vieira: És hogy jutottak eszedbe?
JKR: Hát, ezt tényleg nem tudom. Azt hiszem... még mindig megvan az a jegyzetfüzet, amibe folyton firkálgattam. Valami oknál fogva mindenképp Q-val akartam, hogy kezdődjön. Ennek megfelelően van benne egy csomó Q betűs szó. Talán azért lett 'kviddics' (angolul Quidditch), mert az rímel a 'stadionnal' (angolul pitch). Tudod, jó érzés volt kimondani, hogy Quidditch pitch ('kviddicsstadion')!

Meredith Vieira: Volt olyan időszak, amikor meg akartad ölni Harryt, Ront vagy Hermionét? Megfordult az ötlet a fejedben?
JKR: Igen, persze.

Meredith Vieira: Komolyan?
JKR: Megvolt az esélye... úgy kellett alakítani, hogy meg legyen rá a lehetőség, hogy a főhős meghal. És igyekeztem így tenni, hogy úgy érezd, bárki kinyiffanhat. Mert így van... a való életben is ez történne, nem? Ha van egy olyan szereplőd, akinek az az életcélja, hogy öljön - most persze természetesen Voldemortról beszélek és nem Harryről -, akkor így lenne. Senki, de senki nincs biztonságban. Bárki meghalhat.

Meredith Vieira: És akkor mi történt? Hogyhogy mégis megmenekült?
JKR: Nos, kicseréltem valaki mással. De nem mondom meg, hogy ki az, mert van, aki még nem olvasta. De amikor elkezdtem írni a Főnixet, hoztam egy olyan döntést, hogy megkegyelmezek Mr Weasleynek és helyette másvalakit ölök meg. És ha majd befejezed a könyvet, biztos rájössz, ki volt az. Az a személy is édesapa.
Mindenképp azt akartam, hogy megismétlődjön, hogy Harry szülei... hogy elveszítette a szüleit. Ha már végeztél az olvasással, valószínű, hogy tudod, kiről beszélek. Bár... két szereplő is van, aki meghal a hetesben.
Tehát Mr Weasleyt támadás éri az ötösben, amint azt tudjátok, és meg is halt volna, ha tartom magam az eredeti tervhez. De túlélte. Részben azért is kellett életben tartanom, mert... mert egyszerűen nem bírtam megölni.

Meredith Vieira: Viszont volt két valaki, akik meghaltak, holott eredetileg nem tervezted.
JKR: Igen, így van. Mr Weasley helyett. De ők csak a hetesben halnak meg.

Meredith Vieira: Tehát íróként voltak olyan szereplők, akiktől nem bírtál elszakadni?
JKR: Igen. Ha van valaki, akitől nem tudtam, az Arthur Weasley. Ennek egyrészt az az oka szerintem, hogy a könyvekben kevés a jó édesapa. Valójában simán be lehetne bizonyítani, hogy ő az egyetlen jó apa az egész sorozatban.

Jo különösen nem akarta elveszíteni Mr Weasleyt, mert Harrynek már olyan sok apa-figurával kellett ezt átélnie, köztük a keresztapjával, Sirius Black-kel és Dumbledore-ral, a Roxfort igazgatójával. Ők mind a főgonosz, Voldemort (aki megölte Harry szüleit, mikor a fiú még csak kisbaba volt) elleni küzdelem áldozatai.

Meredith Vieira: De mikor írtad a könyvet, érdekelt egyáltalán az a sok rajongó, gyerek, aki írt neked, és könyörgött, hogy "Kérlek, ne öld meg Harryt", és eszedbe jutott, hogy esetleg talán...
JKR: Hmmm...

Meredith Vieira: Hogy összetöröd egy csomó gyerek szívét, ha megölöd Harryt, Ront vagy Hermionét?
JKR: Persze, hogy érdekelt. Emlékszem, pont mielőtt kijött a Főnix... vagy nem!... De! Mégis a Főnix volt. Szóval találkoztam egy kisfiúval, aki azt mondta: "Kérlek, soha, soha, soha, de soha ne öld meg Hagridot, Dumbledore-t és Siriust.". Ó, egek! És olyan aranyos gyerek volt. Olyan, akinek a saját életében is volt pár problémája. Teljesen ki volt, konkrétan közölte, hogy "Ne öld meg ezeket az embereket, akikre Harry apaként tekinthet". És én tudtam, hogy az egyiket már megtettem; megöltem Siriust, és ahogy ránéztem, nem bírtam úgy tenni, mintha nem éreztem volna magam kutyául.

Meredith Vieira: De az biztos nagyon fáj - ahogy te is mondtad -, mikor egy fiatal odamegy hozzád, könyörög, hogy ne tedd meg.
JKR: Igen, fájt. Az emberek néha szó szerint könyörögtek a kedvenc szereplőikért.

A hetedik könyvben Jo megölte Harry közeli barátait, Lupint és Tonkst, és ezzel árván hagyta gyermeküket, úgy, mint annak idején Harryt.

JKR: Akartam, hogy legyen valami visszhangja annak, ami Harryvel történt, hogy megmutassam, mennyire velejéig gonosz volt, amit Voldemort tett. Az, hogy árvákat hagysz hátra a világban, gyerekeket, akiknek maguknak kell boldogulniuk a világban védtelenül, úgy, hogy nem gondoskodnak róluk. És... hát emiatt végeztem kettejükkel, ők ebben a könyvben halnak meg. De utáltam, utáltam megtenni, mert mind a két szereplőt imádom.

Meredith Vieira: Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy befejezted, vagy inkább gyászt érzel? Vagy a kettő kombinációja?
JKR: Együtt a kettőt.

Meredith Vieira: Tényleg?
JKR: Egy egész halom érzelem kavarog bennem. Közvetlenül azután, hogy befejeztem, nagyon szörnyen éreztem magam. Az első két nap borzalmas volt.

Meredith Vieira: Milyen értelemben? Meséld el, mit csináltál?
JKR: Iszonyúan magam alatt voltam. Biztos nagyon nehéz másoknak azt elképzelni, hogy mennyire része volt az életemnek az a 17 év, amíg ezen dolgoztam.

Oly sokszor idézett élettörténete majdnem olyan varázslatosan hangzik, mint a könyvek, amiket alkotott. Ám, az már nem ilyen közismert, hogy a varázslatot bánat és veszteség homályosította el, ami kulcsszerepet játszott a Harry Potter könyvek születésében.

Mintegy előrevetítve életének eseményeit, szülei egy angol tájakon robogó vonaton találkoztak és jegyezték el egymást, és Jo Rowling egy nyugat-angliai faluban látta meg a napvilágot, hétre pontosan 42 évvel ezelőtt.
Édesapja, Peter gyárvezető volt, anyja, Ann pedig labortechnikus. Kislányként Jo önmagát és testvérét, Dit korai szerzeményeivel szórakoztatta, melyek egy mezei nyúlról szóltak...

JKR: Írtam egy kis könyvet egy nyúlról, aminek az volt a címe, hogy "Nyúl és kalandjai". Illusztrációt is csináltam hozzá, és megmutattam anyukámnak, aki - mint minden édesanya - az egekig dicsérte, és arról áradozott, milyen csodálatos. Amit az egészben érdekesnek találok, az az, hogy hat éves voltam ekkor, és mégis arra gondoltam, hogy "Na, akkor kiadatjuk?" Szóval, hogy pontosan tudtam, mit akarok.

Ugorjunk húsz évet, 1990-ig, amikor is Jo Rowling egész más történettel állt elő. A Manchesterben élő barátjától utazott vissza Londonba, amikor a vonaton belé hasított az ötlet.

JKR: Igen, így volt. A Manchesterből Londonba tartó vonaton ültem, és csak úgy jött. Egyszerűen kibuggyant.

Meredith Vieira: Azelőtt történt veled valaha hasonló?
JKR: Hogy őszinte legyek, igen. (nevet) Mármint, előtte is voltak már ötleteim. Azt hiszem, ha valaki író, és rengeteg időt tölt az írással, akkor muszáj, hogy legyenek ötletei. De előtte soha semmi nem volt, ami ilyen... Azt éreztem: "Istenem, úgy imádnék erről írni!" Mikor leszálltam a vonatról, hazamentem és nekikezdtem.

Míg Londonban élt, megtartotta magának a varázslófiú történetét.
Édesanyja súlyos beteg volt, és hat hónappal azután meghalt, hogy lánya elkezdte a Potter-történetet.

JKR: Életemben kevés dolgot bánok ennyire. Semmit nem tudott róla. Sosem mondtam el neki.

Meredith Vieira: Már egy jó ideje beteg volt, tíz éve küzdött a Sklerosis Multiplexszel.
JKR: Igen.

Meredith Vieira: Hogyan befolyásolta, ha befolyásolta, édesanyád halála a könyvet?
JKR: Anyu halála mindenképp mély nyomot hagyott a könyvekben, mert... az első piszkozatban Harry szüleitől elég hanyagul szabadultam meg. Nem igazán töltöttem vele az időt. Hat hónappal később meghalt a saját édesanyám, és egyszerűen nem voltam képes megölni a regénybeli édesanyát ilyen kőszívű módon. Jó, nem volt érzéketlen, de... nem olyan volt, mint amilyen végül lett. És komolyan úgy gondolom, attól a pillanatól kezdve a halál a könyvek központi, ha nem A központi motívumává vált.

Meredith Vieira: A halált mint veszteséget érted, nem magát a gyilkolást...
JKR: Persze... Hogy hogyan reagálunk a halálra, mennyire félünk tőle. Természetesen ezt kulcsmotívumnak érzem, hiszen Voldemort bármire képes lenne azért, hogy ne haljon meg. Retteg a haláltól. És sok szempontból minden szereplőmet az formálta, hogy hogyan állnak a halálhoz és a halál lehetőségéhez.

Édesanyja elvesztése más hatással is volt Jo Rowlingra: itt volt az ideje, hogy búcsút intsen a Brit-szigeteknek és elköltözzön.

Meredith Vieira: Úgy döntöttél, hogy elmész Nagy-Britanniából. Megszabadulsz a... régi barátodtól és Portugáliába költözöl. Az ott töltött idő alatt megházasodtál, és megszületett kislányod, Jessica.
JKR: Megszületett Jessica.

Meredith Vieira: Aztán válás és visszajöttél.
JKR: Igen.

Meredith Vieira: Egy egészen más világba. Szociális segélyen éltél...
JKR: Igen, egész más volt.

Meredith Vieira: ...akkor?
JKR: Igen, elég... elég nehéz idők voltak, ez nyilvánvaló, mert egészen addig mindig volt munkám. Sosem akartam Edinburgh-ban élni. Azért jöttem ide, mert a húgom itt lakott, és nála töltöttem a karácsonyt.

Oldalán a szunyókáló Jessicával, egy edinburgh-i kávézóban írt Harryről. Egy kis lakásban lakott. Aztán amikor egy kiadó elolvasta az első három fejezetet és többet akart látni, Jo sietett befejezni.

JKR: Szilárd elhatározásom volt, hogy megpróbálom, mert, őszintén szólva, akkoriban olyan zűrös volt az életem, hogy mi lehetett volna a legrosszabb, ami történik? Hogy mindenki elutasítja... Nagy ügy!

De a nehéz idők hamarosan véget értek. A Harry Potter és a Bölcsek kövét végül egy kis brit kiadó, a Bloomsbury vette meg 4000 dollárnak megfelelő összegért.
Majd' egy évvel később, 1997-ben, Jo ügynöke telefonon közölte, hogy egy amerikai kiadó, a Scholastic ajánlatot tett a Harry Potterre.

JKR: Felhívott, és azt mondta "Licitálás van New Yorkban." Foglamam nem volt róla, hogy ezzel mit akar! Azt gondoltam: "Ezt most minek mondja el nekem?" (nevetés) Elég konkrétan körül kellett írnia "A könyved kiadásának jogát árverezik. Minek számolnék be neked bútoraukcióról?"

Meredith Vieira: Istenem, ilyen lassú felfogású tudsz lenni, Jo? (hangzavar)
JKR: Ami azt illeti, hogy őszinte legyek, az élet annyira megedzett az azt megelőző két évben, hogy mikor jó híreket kezdtem kapni, akkor sem akartam bízakodni. (nevetés) Így hát...

Meredith Vieira: De ez nem is jó hír volt, hanem egyszerűen CSODÁS. Azelőtt még sosem ajánlottak ennyi pénz egy gyermekkönyvért. Több, mint egymillió dollárt!
JKR: Hihetetlen volt. Nem akartam elhinni! Elkezdett azon járni az agyam, hogy "akár házat is vehetünk". Egyből a biztonságra mentem rá.

Azóta pénzügyi téren elért sikerei legendásak. A Forbes több, mint egymilliárd dollárra becsüli vagyonát.
De hét hosszú könyvet megjelentetni ilyen rövid idő alatt bizony áldozatokkal járt.

JKR: Ez az én hibám volt.

Most viszont az élete sokkal kevésbé stresszes és sokkal kevésbé magányos. Kilenc év egyedülálló anyaság után...

JKR: Ez soha az ég világon nem jutott volna eszembe. Soha nem hittem, hogy egyszer újra férjhez megyek és... tényleg nem gondoltam volna. Néha magányos voltam. Nem találkoztam senkivel, akivel hosszú ideig együtt akartam volna lenni. Úgyhogy azt gondoltam, ez az életem. Nekem ez jutott. És persze, mire tudomásul vettem, jött Neil.

A párnak két közös gyermeke van; egy fiú és egy lány.
Ó, mellesleg, mikor Neil és Jo eljegyezték egymást, egy másik vonat is berobogott a képbe, és nem a Roxfort Expressz volt az...

JKR: A férjem egy vonaton kérte meg a kezem.

Meredith Vieira: Biztos arra gondoltál, "milyen romantikus!"
JKR: Hát igen, tényleg. Az Orient Expresszen történt. Mindig is szerettem volna az Orient Expresszen utazni.

Most idejét a családjának és kedvenc ügyeinek szenteli; nevezetesen az egyedülálló anyák megsegítésének és annak, hogy sikerüljön gyógymódot találni a betegségre, ami édesanyja életét követelte, a Sclerosis Multiplexre.
És lehetősége van a töprengésre is.

JKR: A befejezés határozottan visszatekintésre késztetett. Időnként szinte hihetetlennek tűnik, mi történt. És vannak olyan pillanatok, amikor határozottan azt képzelem, hogy az egészet csak álmodtam.

A régóta várt Harry Potter and the Deathly Hallows a július 21. 0 óra 1 perces megjelenés utáni első 24 órán belül rekord mennyiségben, 15 millió példányban kelt el világszerte.
Az izgalom két héttel korábban csaknem ugyanekkora volt; ekkor volt az ötödik és egyben legújabb film, a Harry Potter és a Főnix Rendje premierje. Habár a Harry Potter filmek Hollywood legsikeresebb és legkedveltebb mozis franchise-ai közé tartoznak, Jo Rowling kezdetben nem nagyon akarta viszontlátni történetét a filmvásznon.


Meredith Vieira: Mikor az elsővel megkerestek, nemet mondtál.
JKR: Így van.

Meredith Vieira: Nem érdekelt.
JKR: Aha. (helyesel)

Meredith Vieira: Mitől változott meg a véleményed?
JKR: Hát, a leglényegesebb az volt, hogy olyan megállapodást akartam, amiben garantálják, hogy követik az eredeti történetet úgy is, hogy a többi könyv még nem volt megírva. Nem akartam eladni a karakterek jogát, és ezzel felhatalmazni őket, hogy olyan folytatást készítsenek, amit én sosem írtam meg. Ez lett volna a legrosszabb rémálmom. Így hát úgy voltam vele, hogy hacsak nem garantálják ezt nekem, sosem lesz Harryből film.

Meredith Vieira: És tetszenek?
JKR: Nagyon tetszenek. Azt hiszem... a mi kis filmünk... és ezt mentegetőzés nélkül állítom. Még nem találkoztam olyan amerikai rajongóval, aki nem így gondolná. Szerintem nagyszerű, hogy a szereplők mind britek, meg hogy a forgatás is Nagy-Britanniában zajlik és a gyerekek is mind britek. Hogy ez sikerült, az már tényleg valami!

Meredith Vieira: De ha megnézed, azt mondod, hogy "Ez az a világ, amit lelki szemeim előtt látok."
JKR: Vizuálisan olyan közel vannak egymáshoz, hogy szinte kettéválaszthatatlanok, különösen Roxfort. Nagy beleszólást engedtek abba, mi hogy nézzen ki. Úgyhogy amikor először jártuk végig a helyszíneket, egyenesen hátborzongató volt, mert úgy éreztem, a saját fejemben sétálok, amikor bementem a Nagyterembe... és az Abszol út is nagyon nagyon hasonlított.

Meredith Vieira: Hogy érzel Daniel, Emma és Rupert iránt, akik a három főszereplőt alakítják? Úgy értem, ők azok, akik belebújnak a te szereplőid bőrébe.
JKR: Igen, furcsa kapcsolat... Úgy érzem magam, mint valami keresztanya. Tudod, érzem, hogy mindegyiküknek tökéletes szülei vannak, úgyhogy nem igaz, és nem is tudnám azt mondani, hogy szülői érzéseim vannak. De egyfajta bizarr módon amiatt, amit csinálnak, ők is kötődnek hozzám. Ezekkel a szerepekkel nőttek fel, akiket én alkottam, és ők "lakoznak a testükben". Mindannyian... szóval személyes kapcsolat van köztünk, mert mostmár ismerem őket.

Daniel, Emma és Rupert számára az érzés kölcsönös.

Daniel Radcliffe: Jo mindig is imádnvaló volt velem és mindannyiunkkal. Nagyon segítőkész. Ha tanácsot kérsz tőle, mindig ad. De sosem erőltené rád őket, mert ő tökéletesen érti, hogy más a film és más a könyv.

Rupert Grint: Állati jó fej. Olyan könnyű vele dumálni. Ami mondjuk meglepett, az az, hogy mennyire, hogy mondjam, két lábbal áll a földön, meg hogy tök normális meg olyan jó fej.

Ez a kapcsolat egyben azt is jelenti, hogy a színészek kaptak valami belső információt?

Meredith Vieira: Ők már tudják, hogy mi történik? Vagyis tudták, mielőtt megjelent a könyv?
JKR: Bizonyos dolgokat tudtak. Mármint a végét egyikük sem tudta, de bizonyos dolgokat elárultam nekik a saját figurájukról.

Meredith Vieira: Megkérdezte valamelyikük is, hogy "Ki fogsz nyírni?"
JKR: Igen, Dan rákérdezett.

Meredith Vieira: Tényleg? És elmondtad neki?
JKR: Elvittem vacsorázni. És egy ponton odahajolt, és azt mondta: "Nézd, egyszerűen meg kell kérdeznem: meghalok?" Rövid gondolkozás után azt feleltem suttogva, hogy senki ne hallja: "Megkapod a várt haláljelenetet." De Dan nagyon okos, és biztos vagyok benne, hogy úgy távozott az asztaltól, hogy az járt a fejében, hogy "Na ja, lesz egy haláljelenetem, de ez most mit jelent?"

JKR: Meghal, úgyhogy remélem, örül.
Meredith Vieira: Igen, végülis ez az ő karrierje. (nevetés)

A Harry Potter franchise hamarosan egy egészen új módon elevenedik meg: anyavállalatunk, az NBC Company tulajdonában lévő floridai élményparkon keresztül.

Meredith Vieira: Azt hiszem, neked nem kell majd sorban állnod.
JKR: Remélem is! (nevet)

Meredith Vieira: Igazságtalanság lenne.
JKR: Nagyszerű, hogy lesz egy hely, ahová elvihetem mind a három gyerekemet. Terveznek egy körhintát a kisebbeknek is, úgyhogy már alig várom. Remek lesz!


És míg Jo azt mondja, talán szomorú, hogy az ő része lehet, hogy végetért a Harry Poterben, a filmeken és az élményparkon keresztül a Kis túlélő világa nagyon is kézzelfogható módon tovább él.

JKR: Csodálatos, hogy vannak ezek a dolgok, amiket várhatok. Két film és ez az élménypark. Azt jelentik számomra, hogy még nincs vége a világnak. Hogy, habár a könyvek készen vannak, még mindig van valami kapcsolatom Harry világával. Ez valószínűleg megkönnyítette a befejezést.

Meredith Vieira: Akkor tényleg nem akarod elengedni Harryt?
JKR: Hát, igen is meg nem is. Csak egyszerűen jó arra gondolni, hogy ha Harry Potter elvonási tüneteim lesznek, ellátogathatok a forgatásra és idegesíthetem őket. (nevet)

Meredith Vieira: Mi az, ami a legnagyobb megelégedéssel tölt el az egész Harry Potter jelenségben?
JKR: Ez. Hogy beszélgetek az emberekkel a könyvekről, mint most veled. Mindenképpen ez... Mármint úgy értem, írni imádtam, de azt félretéve, megható, hogy ennyi ember szereti a könyveimet, és mi lehetne jobb ennél? Semmi!

Rajongók, készüljetek, mert Jo Rowling végre kitálal! Most, hogy megjelent az utolsó Harry Potter könyv is, már nem kell titkolóznia!

JKR: Ez a könyv olyan régóta titokban volt... sokkal régebb óta, mint azt az emberek gondolnák. Úgyhogy...

Meredith Vieira: Akkor könnyebbség számodra, hogy szabadon...
JKR: Igen, hatalmas megkönnyebbülés. Ezzel hatalmas nyomástól szabadultam meg. Csodálatos!

És a gyerekekre hagytuk, hogy megkérdezzék, amire tudni akarják a választ.

1. gyerek: Harry Potter olyasvalakin alapszik, akit ismersz? És miért választottad ezt a nevet?
JKR: Nem, senki ilyenen nem alapszik. Úgyhogy ne higgyetek senkinek, aki egyszercsak előugrik a semmiből és azt állítja, hogy ő Harry Potter. Nem, Harry teljesen kitalált. És a név... Olyan nevet kerestem, ami elég hétköznapi, de ami tetszik. Így lett Harry. Aztán eltartott egy ideig, mire ráleltem a Potterre. Ez volt a vezetékneve egy családnak, akikhez közel laktam gyerekkoromban. A gyerekük később azt állította, hogy ő Harry Potter, de ez nem igaz. Igen, egyszerűen lenyúltam a nevet. (sóhajt)
Már többen is Harrynek kiáltották ki magukat. Furcsa, hogy senki nem akar Hermione lenni. (nevetés) Bár lehet, hogy ez azért van, mert nagyon őszinte vagyok, és azt mondtam, hogy Hermionét részben fiatalkori önmagamról mintáztam.

Meredith Vieira: Legalábbis egy kis része olyan, mint te (hangzavar) kislányként. Milyen értelemben?
JKR: Idegesítő... Bosszantó voltam.

Meredith Vieira: Bosszantó?
JKR: Igen! (nevet) De idővel elég jól elengedtem magam, és ő is lazul a könyvek alatt. Harry és Ron jótékony hatása. Hermione egy kicsit el van túlozva. De én is nagyon bizonytalan voltam, ahogyan Hermione, aki, ha elolvasod a könyveket, akkor világosan látszik, jó jegyekkel és ilyesmivel próbálja palástolni ezt az érzést. A tanteremben, feltartott kézzel érzi magabiztosnak magát.

Meredith Vieira: Biztos vagyok benne, hogy az itt ülő gyerekek most téged hisznek a világ legklasszabb fejének, hogy azt mondod, bizonytalan voltál...
JKR: De hát mindenki az... valamilyen téren mindenki bizonytalan, nem? Csak nagyon kevesen nem.

Meredith Vieira: És mitől, mi miatt voltál bizonytalan?
JKR: Azt kell mondjam, nagyjából azért, amiért Hermione. Elég szürkének éreztem magam és... tudod, határozottan nem én voltam a legnépszerűbb gyerek, de a legtöbben nem azok. Azt hiszem, az emberek emiatt azonosulnak annyira Harryvel, Ronnal és Hermionéval, mert mindhárman kivülállók valamilyen szempontból.

Meredith Vieira: Sokan aggódtak, hogy Hagrid meg fog halni. Tervezted valamikor?
JKR: Igen... A halál mindenkire lesújthatott volna. Mindenkire. De igazából már elég korán úgy akartam, hogy Hagrid legyen, aki majd kiviszi Harryt az erdőből. Olyan régóta elterveztem! És azt akartam, hogy Hagrid azt higgye, hogy...

Meredith Vieira: (a közönségnek) Köztetek is volt olyan, aki aggódott Hagrid életéért?
JKR: Azt hiszem, nagyon sokan aggódtak.

Meredith Vieira: Igen, én voltam az egyik.
JKR: Tényleg? A húgom! Mielőtt kinyitotta a könyvet, az volt az utolsó, amit mondott: "Ha Hagrid meghal, sosem bocsátok meg!" De nem miatta tartottam életben. Bár azt kéne tettetnem, és így talán jobb karácsonyi ajándékot kapnék tőle...

Dumbledore tudta, hogy mi a gyenge pontja, 17 évesen tapasztalta meg. Ekkor szembesült vele, hogy a gyengéje és a legnagyobb kísértés számára a hatalom. Felismerte, hogy nem igazán kellene, hogy hatalmat adjanak a kezébe.
Ezért maradt a Roxfortban. Fontos volt nekem, hogy lássam, Dumbledore meghozza ezt a döntést, és Harry... azt hiszem, ő csak méginkább csodálja őt ezért.

Ugyanakkor a látszólag gonosz Perselus Piton, aki Harry szeme előtt ölte meg Dumbledore-t, az utolsó könyvben heroikusabb színben tűnik fel.

JKR: Piton bonyolult ember. Keserű. És... rosszindulatú. Erőszakos. Ezek mind igazak rá a könyv végén is. De hogy bátor volt-e? Igen, rettenetesen.
És hogy képes volt-e a szerelemre? Határozottan. Szóval ő egy esendő emberi lény volt, ahogy mi mindannyian. Amint azt az epilógusból tudjuk, Harry megbocsát neki, mert végül meglátja a jót Pitonban. Azt akartam, hogy legyen valami jóvátétel és megbocsátás, és Harry annak ellenére is megbocsát, hogy tudja, Piton, igazságtalanul, a végsőkig gyűlölte őt. Teljesen igazságtalan, hogy ennyire utálja őt.

Jackson: Van valami, amire azt kívánod, hogy bárcsak megírtad volna, vagy ne írtad volna? Főleg halálesetekre gondolok.
JKR: Nem, nagyon, nagyon megfontoltam a halálokat. Még képzeletbeli szereplőket sem könnyű megölnöm. Szóval nem bántam meg egyiket sem. Apróságok vannak, amiket megváltoztatnék. Biztos, hogy a Főnixet egy kicsit jobban megszerkeszteném, mert úgy érzem, túl hosszú.

női hang: Kinek a halála volt a legnehezebb? Nem a hetes könyvben.
JKR: Hogy kinek a halála?

női hang: Igen.
JKR: Talán Dumbledore-é, de nem volt élvezet végezni Siriusszal sem. Pont mielőtt a Főnix megjelent, akkor néztem először Harry Potteres rajongói oldalakat, előtte sosem. Aztán egy délután megtettem. És öregem, az volt csak a felfedezés! Fogalmam sem volt róla, mennyi minden van a neten. És az egyik oldal, amit találtam... az egész Sirius Blackről szólt.
Gőzöm nem volt, hogy saját rajongói honlapja van, saját fan clubja, amit, azt hiszem, a tizenéves lányok indítottak. Imádták Siriust. Én meg tudtam, hogy... meg fog halni. Rettenetes volt...

Néhány ifjú olvasónak nagyon is felnőtt kérdése van.

fiatal hang: Az, hogy Voldemort mugli-születésűeket gyilkol, nagyon úgy hangzik, mint az etnikai tisztogatás. A történetnek mekkora része politikai metafora?
JKR: Nos, ez a része az. De... nem úgy volt, hogy fogtam magam, leültem és azt gondoltam, hogy "újjá akarom teremteni a náci Németország varázsmegfelelőjét". Mert, habár van néhány tudatos párhuzam, más politikai helyzeteknek is megvan az asszociációja. Úgyhogy nem tudok egyet kiválasztani.

fiatal hang: Harryre úgy utalnak, mint a Kiválasztottra. Szóval van valami vallási...
JKR: Igen, jól értelmezhető egyfajta vallási felhang. Erről mindig nehéz volt beszélni a hetedik könyvig, mert azok a nézetek, hogy mi történik a halál után és az ilyenek, túl sokat árultak volna el az elkövetkezőkről. Úgyhogy igen, a hitem és küzdelmem a vallási meggyőződésemmel nyilvánvalóan jelen van a könyvben.

Meredith Vieira: És mi a küzdelem?
JKR: Az, hogy továbbra is higgyek.

Meredith Vieira: Hogy ne add fel?
JKR: Igen.

Most pedig Rowling kitölti az epilógus néhány hiányzó részét.

Chelsea: A végén azt írod, hogy Neville roxforti professzor lett. És mit csinál Harry, Ron és Hermione?
JKR: Harry és Ron alapjaiban forradalmasította az Aurorparancsnokságot a Mágiaügyi Minisztériumban. Úgyhogy ők most a legnagyobb tudásúak, ők a szakértők. Nem számít, hogy hány évesek, vagy hogy előtte mit csináltak.

Harry és Ron élen járnak az új Aurorparancsnokság szervezésében. És addigra - 19 év múlva - , úgy gondolnám, Harry egy legkevésbé sem korrupt ügyosztály vezetője. Igazán kellemes hely. Hermione pedig... azt hiszem, elég nagy fejes a Varázsbűnüldözési Főosztályon, ahol az ő agyával és a sötét varázslatok működéséről szerzett tudásával nagy beleszólása van az ügyekbe. Szóval mind a hárman a Minisztériumban dolgoznak, de ez már egy egészen új minisztérium. Új világot teremtettek.

Meredith Vieira: Nyitva hagytad a lehetőséget, mert az epilógusban ott van Harry, Ron, Hermione és a gyerekeik...
JKR: De nem, nem azért hagytam nyitva! Nem úgy írtam az epilógust, hogy "Na jó, teremtsünk alapot egy rakás új könyvnek a következő generáció számára". Egyszerűen csak... meg akartam mutatni, hogy az élet megy tovább. És habár sokan meghaltak, az élet megy tovább.

Rowling azt mondja, a halott Lupin professzor fia, Teddy volt az egyik fő oka, hogy meg akarta írni az epilógust.

JKR: Azért, hogy tudjuk, Teddy Lupin, Lupin fia rendben van. Hogy jó a kapcsolata Harryvel és hogy boldog, meg hogy nagyon csinos barátnője van, ugyanis azt hiszem, az epilógusban Bill és Fleur legidősebb lányával csókolózik.

Meredith Vieira: És ez miért fontos?
JKR: Mert árva. És meg akartam mutatni, hogy minden oké körülötte. Azért is, mert a világ jobb hely lett... Neki már könnyebb... És akkor sírni kezdtem. Úgyhogy világos, hogy Teddy Lupin nagyon fontos nekem. Mivel megöltem a szüleit, csak azt akartam, hogy ő rendben legyen.

Aztán előadja, hogy hogyan hozta meg a döntést arról, hogy a Weasley ikrek, Ron bátyjai közül melyik hal meg és melyik marad életben.

JKR: Nem tudom, miért, de mindig is tudtam, hogy Fred lesz az. Ha most visszanézek erre, azt hiszem, a legtöbben arra számítottak, George hal meg. Azért lett így, mert Fred a főkolompos, mindig ő volt a felbujtó. Egy hajszálnyit keményebb, mint George, George kicsit finomabb. Normális esetben Fred a viccesebb, de kettejük közül ő a durvább. Szóval az emberek talán azt gondolták, hogy George a sebezhetőbb, és ezért ő hal meg.

Meredith Vieira: De könnyebb volt megölnöd Fredet, mint George-ot?
JKR: Nem volt könnyebb.

Meredith Vieira: Nem?
JKR: Bármelyiküket borzalmas lett volna megölni. (nevetés) Rettenetes volt végezni Freddel. Utáltam.

De a legnehezebb időszakot egy másik fejezet írása közben élte át.

JKR: Nagyon, nagyon sírtam a 34. fejezet után. Ez az, amelyikben Harry azt hiszi, életében utoljára sétál vissza az erdőbe... Azért sírtam, mert Harryvel együtt át kellett élnem, és éreznem kellett a kiábrándultsága súlyát és a félelmét, amit azért érez, mert úgy gondolja, Dumbledore, akiről azt hitte, életben akarja tartani, a halálba küldte. Hihetetlenül megindító volt megírni.

Meredith Vieira: Jo, miért volt fontos számodra a kegyetlenségről és az embertelenségről írni?
JKR: Nem is tudom. (nevet) De erről akartam a legjobban írni. És ez a választásról szól. Ott van Voldemort. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ő egy pszichopata. És tényleg, sok értelemben az, rajta már semmi nem segíthet. Habár ez a 'Harry Potter' és bár megvan az az írói szabadságom, hogy a világomban létezik varázslat, a könyv legvégén kiderül, hogy igenis lett volna esélye a megbánásra, mert a testében ott van az a csepp remény vagy szeretet...

Meredith Vieira: Harry vére.
JKR: Így van. Azt jelentette, hogy ha képes lett volna összeszedni a bátorságát és megbánni amit tett, akkor rendbejött volna. De, természetesen, nem tette volna meg. Ez az ő választása volt. Ám a körülötte lévők bizonyos értelemben érdekesebbek. Akik a védelem, a hatalom és a szadizmus miatt vonzódtak hozzá. De azoknak, akiknek tényleg volt választásuk, meg is hozták a döntést, mint Malfoyék. Azt hiszem, mindig érdemes megvizsgálni, hogy az emberek miért hoznak meg bizonyos döntéseket.

De valaminek, amit Jo meg akart tenni, semmi köze a hetedik könyvhöz: ez a hálával kapcsolatos, amit az olvasók iránt érez, akik Harryvel és vele maradtak immár tíz éven át.

Meredith Vieira: Valamilyen értelemben ez nagyon megható.
JKR: Igen, abszolút. Vicces, de pont azelőtt, hogy a hetes könyv megjelent, találkoztam két-három rajongóval, és mind ugyanazt mondták: "Tíz évesen olvastam az elsőt. Tizenegy voltam, amikor az elsőt olvastam." És most húszonéves nőkként és férfiakként látom őket magam előtt.

Meredith Vieira: Mit üzensz ezeknek a rajongóknak? Mert sokan vannak...
JKR: Csak annyit, hogy egyszerűen el sem tudjátok képzelni, mit jelent ez nekem.

Meredith Vieira: A hetedik vagy lényegében bármelyik, de elsősorban a hetes könyv írása közben érezted úgy, hogy felelősséggel tartozol ezeknek a rajongóknak?
JKR: Igen. Határozottan éreztem olyan értelemben, hogy nagyon, nagyon, ngyon jó könyvet akartam írni, a legjobbat, ami csak telik tőlem. Mert annyira várták és olyan nagyok voltak az elvárások. Gyakran kérdezik: "Nem érzel bűntudatot, mikor megölsz valakit, akit a gyerekek imádnak?" És rettenetesen, szívtelenül hangzik, ha nemet mondok. De az igazság az, hogy írás közben csak arra szabad gondolnod, amit írsz. Nem szabad arra gondolni, hogy "Pedig meg akartam ölni Hagridot, de hát az emberek úgy szeretik..."

És most, hogy már elmesélte Harry Potter történetét, Jo Rowlingnak lehetősége nyílik rá, hogy saját személyes történetén dolgozzon.

Meredith Vieira: Mi a következő lépés?
JKR: Mindeképpen pihenni fogok. És kiélvezem egy kicsit, hogy nincs leadási határidő.

Meredith Vieira: Akarsz másik könyvet írni?
JKR: Persze. Naná. Nem azt mondom, hogy nem fogok többet írni, csak azt, hogy élvezni fogom, hogy úgy írhatok, hogy nem kell megjelentetnem vagy nem kell arra gondolnom, hogy ki kéne adatni. És ez igazi kiváltság, mérhetetlenül kiváltságos helyzetben vagyok.

És egy utolsó bizalmas részletet a végére tartogatott.

Meredith Vieira: Ami a könyv végét illeti: azt olvastam, hogy az utolsó szó 'sebhely' lesz. De...
JKR: Nagyon hosszú ideig így is volt. Sokáig az utolsó sor valami olyasmi volt, hogy: "Csak a szerettei látták a villám alakú sebhelyet." És ez utalás volt arra, hogy amint a vágány mellett állnak, az emberek özönlenek körülöttük, és Harryt a szerettei veszik körül. Csak ők, akik elég közel voltak hozzá láthatták, pedig mások is bámulták. Ez is kétértelmű. Vagyis, hogy ott volt-e még mindig a sebhely egyáltalán? De megváltoztattam. Amikor elérkeztem oda, hogy megírjam, nagyon határozottan ki akartam nyilvánítani, hogy Harry nyert, és hogy habár a sebhely még mindig ott van, már csak egy sebhely. Hogy vége van az egésznek. Befejeződött. És talán egy icipici része az volt, hogy tudassam az emberekkel: "Nem, Voldemort nem emelkedik fel újra. Nem lesz második rész. Harry elvégezte a feladatát." Ezért változtattam meg.

Meredith Vieira: "All is well"-re. (kb. "Minden rendben volt." A könyvben "All was well" szerepel - a fordító. :) ) És amikor megírtad ezt a sort, tudtad, hogy így is van.
JKR: Olyan érzés volt, mint (nagy sóhaj/leereszt)... És ez így volt rendben. És tényleg azt akartam, hogy Harry nyugalmat találjon.

Meredith Vieira: Mi az, amit remélsz, hogy az emberek tanultak ebből a 17 évből és hét könyvből?
JKR: A leghízelgőbb, amit valaha mondtak, és elég sokszor mondták, az az, hogy a Harry Potter könyvek voltak azok, amik ismét felkeltették az emberek érdeklődését az olvasás iránt. Ennél nincs jobb. Ha Harry ezt tette, akkor ez a legjobb dolog, amit hallhatok.

Meredith Vieira: És ahogy te is írtad: "All is well."
JKR: Pontosan.