Safe and Sound ♡ Harry Potter

 Rowling: "Fenomenális ösztöne volt"

Mindig informáltak arról, hogy forgatókönyvírónak, milyen emberek jöttek szóba, de én nem dönthettem. Hallottam, hogy a Warner érdeklődik Steve Kloves iránt, ő pedig éppen megfelelő projekt után nézett. Azt hiszem, több munkát is felkínáltak neki, de nekem azt mondta, hogy őt csak a „Harry Potter” érdekelte. Szerintem ezt nem csak azért mondta, hogy kedves legyen.

Tudtam, hogy ő írta a „Azok a csodálatos Baker fiúk” forgatókönyvét, és ugyanennél a filmnél még a rendezésért is ő felelt. Ez hatalmas pluszt jelentett, mert a filmet nagyon szerettem. Ennek ellenére résen voltam, mielőtt találkoztunk. Olyan volt, mintha aki arra készül, hogy lemészárolja a kisbabámat. Egy etablírozott forgatókönyvíró, ami egyszerűen ijesztő volt számomra. Ezen kívül amerikai is. Nem sokkal az első „Harry Potter” kötet megbeszélése után találkoztunk (azt hiszem, a „New Yorker”-ben), ahol azt mondta, hogy a brit kifejezésmódot aligha lehetne lefordítani/közvetíteni az amerikai közönségnek.

Ha emlékszel, a Warner Bros.-szal való első találkozásomra az USA-ban nem a könyvek hatalmas sikerének köszönhetően került sor. Habár Nagy-Britanniában már nagyon népszerűek voltak, ugyanez nem vonatkozott az USA-ra. Ezért sem voltam igazán abban a helyzetben, hogy megerősítsem, az amerikai rajongók valóban szeretnék-e egy nagy vásznon ezt az „átdolgozott” Hagridot látni.

Los Angelesben mutatott be minket egymásnak a producer, David Heyman, közvetlenül utána pedig üzleti ebédre mentünk az egyik nagyobb stúdiófőnökkel. Három dolog is történt pár órán belül, amelyek ahhoz vezettek, hogy minden egyes kétséget tisztáztunk és Steve-et csodálni kezdtem. Ezt a csodálatomat az elmúlt több mint 13 évben egyszer sem veszítettem el. Az első dolog az volt, hogy Steve felém fordult rendelés közben, és halkan odasúgta nekem: „Tudja, hogy ki a kedvenc szereplőm a könyveiben?” Ránéztem, és ekkor figyeltem fel a vörös hajára. Rögtön gondoltam: ’Most Ront fogod mondani. Kérlek, ne mondj Ront, Ron olyan könnyen szerethető.’ Ő pedig kibökte: „Hermionét”. Abban a pillanatban a tartózkodó, bizalmatlan héjam alatt elolvadtam, mert ha ő megértette Hermionét, akkor a könyveket is megértette. És így nagymértékben engem is.

Az ebéd közben a stúdiófőnök beszédet tartott és egész idő alatt beszélgettünk. Gyorsan tisztázódott előttem, hogy a könyveim iránti féktelen lelkesedése ellenére, ami rendületlenül előhozta belőle a bőbeszédűséget, más oldalát nem mutatja meg. (Egy megbízható forrás később arról értesített engem, hogy a ’tudósítás” helyett arról olvasott, ami akkor értelmesnek tűnt neki, mikor meglátta az eredeti szöveget.) Ezután javaslatokat tett [Mj: Szerintem itt a főnökre gondol], mi mindent kellene megváltoztatni, elsősorban Harry szerepét. „Nem, ez nem fog működni”, mondta Steve barátságosan.

Amikor véget ért az ebéd, David, Steve és én felvetettük, hogy megihatnánk még valahol máshol egy kávét. Az út alatt Steve úgy vélekedett, hogy eleve el kellett volna nekik mondani, mi működik és mi nem. Nincs értelme kifogásokat keresni. Ez mély csodálatba ejtett.

Amikor eljött a búcsú ideje, leírtam Steve-nek az e-mail címemet a pénztárcámból előszedett blokk hátuljára. Elolvasta a címet, megfordította a cetlit és megkérdezte: „Penny Black - mi az?” Én pedig válaszoltam: „Ők gyártják azokat a topokat, amiket hordok.” Eltette a papírt, és azt mormolta: „Jó dolog ilyeneket tudni.” Mivel én is éppúgy szórakoztatónak találom a furcsa neveket az eldobott cédulákon, megerősödött az érzésem, hogy rátaláltam a rokonlelkemre.

És ami a legfontosabb, amit tudni kell, hogy ezután a Los Angeles-i találkozó után teljes bizalmamat helyeztem belé. Ebben a röpke pár órában, amit együtt eltöltöttünk, épp eleget mondott ahhoz, hogy engem meggyőzzön róla, igazán kötődik a szereplőkhöz. A rá következő több mint 10 évben, amikor e-mailen keresztül beszélgettünk a könyvekről, egyetértettünk abban, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk az egész varázsvilágot, és mindent, ami a szereplőket érinti, akkor elveszítjük a kapcsolatok a szereplőkkel és a szereplők is a kapcsolatukat. (?)

A láthatatlanná tévő köpeny alatt

Közvetlenül azután kezdtünk el e-mailt váltani egymással, miután visszatértem Skóciába. Szinte soha sem beszéltünk telefonon. Valójában emlékszem rá, hogy egyszer felhívtam őt Németországból, éppen egy forgatókönyves ügy miatt voltam úton, egészen megdöbbentnek tűnt, hogy hallja a hangomat. Azt hiszem, már el is felejtette, milyen is. Mindenesetre az e-mailek a közös munka praktikus és bevált eszközének bizonyultak, tekintve, hogy 12 óra időeltolódás van L.A. és Edinburgh között. Steve néha a szereplők hátteréről kérdezett, néha azt akarta tudni, hogy van-e valami, amit a szereplőkkel mondathat vagy tehet, és ez egyezik-e azzal, ami már megtörtént velük, vagy még megtörténhet. Igazából nehezen tudok visszaemlékezni olyan esetre, amikor tévedett. Fenomenális ösztöne volt. Megérezte, mi lesz a szereplőkkel. Mindig eljátszott a gondolattal, de egy párszor pontosan el is találta, mi fog következni.

Igazából emlékszem egy alkalomra, amikor tévedett, nagyon vicces volt. Éppen Leavesdenben voltunk, átnéztük a „Félvér Herceg” forgatókönyvét, kivételesen egymás mellett ültünk ugyanabban a szobában. Az utolsó vázlatot még nem olvastam el, úgyhogy először hallottam az ötletet. Amikor Dumbledore az emlékben elkezdett egy csodaszép lánnyal kéjelegni, akit még fiatalkorában ismert meg, ráfirkáltam a szkriptemre, hogy „DUMBLEDORE MELEG”, és odatoltam Steve elé. Amíg ott ültünk, egyfolytában mosolyogtunk.

Nem gondolom, hogy Steve valaha is erősködött volna, áruljam már el neki, mi fog ezután történni. Tulajdonképpen furcsa, ha így visszaemlékszek. Kétségtelenül olyan érzésem volt, hogy mint egy írókolléga, megértett engem, tudta, hogy szükségem van szabad légtérre. Volt olyan időszak, amikor az újságírók áttúrták a szemetesemet. Az, hogy lepecsételtem az ajkaimat, megadta a kreatív szabadság lehetőségét. Nem akartam kötelességemnek érezni, hogy teljesítsem az elvárásokat, amiket én magam szítottam. Szabadságot akartam, hogy a saját véleményemet alakíthassam. Persze Steve-nek meséltem pár dolgot. Szokásommá vált, hogy tudassam vele, mit tettem. Emlékszem, hogy küldtem neki egy e-mailt, amikor a „Tűz Serlegé”-t írtam, és szóltam neki, hogy Hagridhoz lenne egy háttértörténet, amit bele szeretnék tenni. De belegondoltam abba is, hogy ez nem lesz-e már túl sok, hiszen komoly vastagsággal fenyeget ez a könyv. Ő pedig válaszolt: „Nem mesélhetsz nekem ennél többet Hagridról. Tedd bele!” És így tettem.

Sajnos elkerületlenné vált, hogy a könyvekben egyes dolgokat a film kedvéért megrövidítsünk. Soha sem készített még ki ennyire semmi. Steve irgalmas sebésznek bizonyult. Nem csinálhattunk 8 órás filmeket, és sokkal jobb volt nekem az, hogy Steve használta a szikét, nem pedig más. Intenzív barátság köttetett meglehetősen szokatlan körülmények között. Steve került a legközelebb a világomhoz. Valójában velem együtt lépett be ebbe a világba, csak egy-két év késéssel. Senki sem került hozzá ilyen közel. Már csak az együttműködés ideje teszi ilyen egyedülállóvá.

Egy nagyszerű, igaz barátom lett. Egy későbbi Los Angeles-i találkozásra is emlékszek. Egy hotel bárjában ültünk, annál az egyetlen asztalnál, ahol cigizhettünk. Olyanok voltunk, mint két kitaszított. Azt mondtam neki: „Érezted már úgy, hogy rajtakaptak téged?” Ő pedig nevetett, majd azt mondta: „Folyton. Folyton.” Ennél a beszélgetésnél mondta, hogy Dumbledore-t a „tudás terhelte le”. Talán tévedett Dumbledore szexuális irányultságában, de sokkal több alapvető dolgot értett meg.

Ma már nincs szükségünk arra, hogy szakmai okokból e-maileket küldjünk egymásnak. Egyszerűen megoldjuk, hogy a szájberszpészen együtt tudjunk lógni. Folyton próbálkozok azzal, hogy meggyőzzem, költözzön a családjával Skóciába. Tökéletesen illene ide, hiszen szarkasztikus, szeplős fickó, akinek remek érzéke van a fekete humorhoz. Azt mesélte nekem, hogy jobban tudna dolgozni, ha esne az eső. Állítólag vesz itt majd egy üdülőt.

 SAJÁT FORDÍTÁS!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés