Safe and Sound ♡ Harry Potter

ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ

Nem sokkal a film megtekintése után, kissé nehezen tudom összeszedni a gondolataimat, hiszen annyi minden kavarog a fejemben. Hirtelen azt sem tudom, hol is kezdjem. Talán azzal az egyszerű kijelentéssel, amellyel oly sokan kezdték különböző fórumokon a bejegyzéseiket: A „Halál ereklyéi 2” a sorozat LEGJOBB filmje. Persze, most rá lehet vágni, hogy azért lett ilyen nagyszerű, mert ez volt az utolsó, és ebben volt a legtöbb izgalom. És ez így igaz, viszont amilyen „könnyen” lehet fantasztikusra és jóra megcsinálni, olyan könnyen el is lehet szúrni.

Összeteszem a két kezem, hogy David Yates (rendező) és a csapata az eléggé gyengén sikerült ötödik és a hatodik film után végre összekapták magukat, és miután kiderült, hogy Rowling befejező kötetét két részben készítik el, szívüket-lelküket beletették a produkciókba és tökéletesen kielégítették a rajongókat (meg persze a kritikusokat is). Örömmel olvasgattam a premier előtti héten a pozitívabbnál pozitívabb véleményeket, és leesett az a bizonyos nagy kő a szívemről, amikor láttam, a kritikusok körében is nagy népszerűségnek örvend a legújabb Potter. Teljes nyugalomban vártam azt a napot, amikor én is láthatom Harry történetének végét, mert valami azt súgta, nem fogok csalódni.

És így is lett. Lenyűgözött a film, annak ellenére, hogy meglehetősen sokat módosítottak a könyvhöz képest. Ezt viszont nem negatívumként mondom, sőt, nagyon is örülök neki, hogy kicsit feltupírozták Rowling könyvének utolsó száz oldalát, hiszen a Potter sorozat megérdemelte, hogy egy igazi, epikus fináléval érjen véget, amely valljuk be, nem teljesen következett be a regényben. Miközben tátott szájjal, és néha borzongva figyeltem a filmet, igyekeztem egy olyan ember fejével is szemlélni a történetet, aki esetleg nem olvasta Rowling regényeit. Bár egy-két dolog tisztázatlan maradt, mégis azt mondom, hogy tökéletesen meg lehetett érteni a dolgokat, választ kaptunk minden ’miért?’ kérdésünkre, és ez rettentően fontos.

És hogy miért volt ez a két rész sokkal érthetőbb, mint az előzőek? Mert szerencsénkre - és szerintem, aki korábban ellene volt a könyv kettévágásának, már nem puffog amiatt, hogy így történt - a Warner Bros. amellett döntött, hogy két és fél óra helyett, legyen inkább két ugyanennyi játékidős produkció. Nem hinném, hogy csak a pénz miatt csinálták, úgy érzem, azzal hogy ilyen fantasztikus dupla részt készítettek el, meg akarták hálálni a több millió Potter rajongónak, hogy 10 éven át támogatták őket. Életemben nem olvastam még ennyi dicséretet, amit az utóbbi időben kapott a „Halál ereklyéi”.

Legtöbbször olyan mondatokkal találkoztam, hogy ilyen meg olyan megható volt, végigbőgtem a filmet, megkönnyeztem stb. Nem vagyok érzelmes típus, kevés film van, amin sírni tudok, és bevallom, még az első részben, Dobby halála sem tudott könnyeket csalni a szemembe. Megfogadva a többiek tanácsát, vittem magammal egy papírzsebkendőt, és vártam, hogy Fred, Tonks, Lupin, Piton halálánál vagy az epilógus résznél, mikor kezd el szúrni a szemem, és mikor gördül ki egy könnycsepp. A kendő tiszta maradt, még mindig ott lapul a nadrágom zsebében. Akármennyire volt szép az aláfestői zene, akármennyire is tűntek érzelmesnek az említett jelenetek, nem tudtak a készítők a szívemig hatolni.

Ha megengeditek, kissé csapongani fogok. Az epilógus egészen egyszerűen nem tetszett. Daniel az egyik interjúban jól mondta: ez a jelenet eléggé megosztó lesz. És az is, hiszen a rajongók egy része könnyekig hatódott, addig a másik részük rosszallóan csóválta a fejét. És én is ezt a tábort erősítem. De miért is? Lássuk csak! Ahogy többeknek, nekem is az volt a fő bajom, hogy gyors volt és kissé összecsapott. Pedig - ha jól emlékszem - ez volt az egyik ok, amiért decemberben újraforgatták. A másik indok, mint tudjuk, a smink volt. Ahelyett, hogy én is inkább a szememet törölgettem volna, húztam a számat, ráncoltam a szemöldökömet, és azon töprengtem, mit javítottak a sminken a semmin kívül. A szereplők alig tűntek öregebbnek, talán Harry, Ron és Draco volt az, aki mintha idősödött volna pár évet, de például Hermione és Ginny, mintha még mindig 17 éves lenne. Az is rendkívül bökte a csőrömet, hogy a gyerekeik nevét nem is tudtuk meg. Ha jól emlékszem, csak Albus Perselus Potteré hangzott el. (De lehet, hogy tévedek, és nem figyeltem eléggé, mert el voltam foglalva azzal, hogy szörnyülködjek.) Hiányzott James csipkelődése, egy kisebb párbeszéd a főszereplők között, amiből megtudhattunk volna egy-két dolgot a többiekről. Viszont Harry és Albus párbeszédének nagyon örültem, és az utolsó felvétellel is meg voltam elégedve, de nem... még mindig képtelen voltam sírni. Rettentően hiányoltam Teddy Lupint, pedig ha jól tudom, már napvilágra is került annak a srácnak a neve, aki játszotta volna. (És itt jegyezném meg... Harry jól tudta, hogy Lupinnak lesz/van egy fia, de mégis mikor értesült erről?) Ez az egy olyan rész volt, amit szerintem egy kissé elszúrtak, pedig - ahogy a csatára - erre is kellő hangsúlyt kellett volna fektetni. Egyszerűen nem tudták velem elhitetni, hogy én most a szereplőket 19 évvel később látom, és hogy azok a gyerekeik. Bár lehet, hogy ha megnézem még párszor, változni fog a véleményem, de egyelőre én ezt gondolom. 

A film többi részével maximálisan meg voltam elégedve. Az eleje kissé döcögősen indult, aztán kezdtünk belerázódni. Az egyik pillanatban még a beteg Ollivandernél voltunk, a másikban pedig Bellatrixszá átalakult Hermionéval és Ronnal álltunk a Gringottsban, hogy eljussunk Lestrange-ék széfjéig. Mivel a hatodik részben - ami bizony fontos lett volna - nem sikerült elég időt szánni arra, hogy Dumbledore és Harry átbeszéljék ezt a horcruxos témát, és mivel filmbéli hősünknek vajmi kevés fogalma volt arról, mik lehetnek a lélekdarabokat őrző tárgyak, a készítők remekül megoldották a dolgokat: Harry megérezte, meghallotta a horcruxokat, így tudta megtalálni őket, plusz sokat használta a Voldemort és a közte lévő kapcsolatot.

A Gringottsos kalandjuk után, amivel hellyel-közzel meg voltam elégedve, hőseink hoppanálnak a Roxmortsban, ahol viszont egy kis hiányérzetem támadt. Örültem volna, ha meghagyják a dementoros-patrónusos-Aberforthos jelenetet. A szívem mélyén reménykedtem benne, hogy a lezáró részbe belekerül Dumbledore korábbi élete, de ez teljes mértékben kimaradt, és így utólag visszagondolva, most már én is azt mondom, hogy így volt jól. Csak még jobban összezavart volna minket.

Izgatottan vártam már a roxforti csatát, ami hamar el is érkezett. Fel voltam rá készülve, hogy innentől fogva számos olyan dolog fog történni, ami bár nem volt benne Rowling regényében, de mégis szükséges bele. Tapintani lehetett a feszültséget, amikor McGalagony és a többi tanár védőpajzsot vont az iskola köré, és felsorakoztak a szobrok. Többször is megborzongtam, de nem csak a látvány, hanem a kiváló zene miatt is. Alexandre Desplattal nekem az ég egy adta világon semmi bajom nem volt. Ma is imádom, és szívesen hallgatom a „Halál ereklyéi 1”-ből ismert „Obliviate” dalát, és úgy érzem, a második albumról is lesz pár kedvencem.

Forrt a levegő, éreztük, hogy hamarosan elkezdődik a csata, de mielőtt pattanásig feszültek volna az idegeink, bevágtak egy-két részt, amely elfeledtették velünk, hogy nemsokára harc fog dúlni. Harry a diadém nyomába eredt, míg Ron és Hermione a Titkok Kamrájába indult. Nagyon örültem neki, hogy a könyvvel ellentétben, ide a két hősünket elkísérhettük, és az is nagyon tetszett, hogy itt csattant el az a bizonyos első csók is. Bár tudtuk, hogy valamikor össze fog borulni a pár, mégis váratlanul ért minket.

Ugorjunk a Szükség Szobájás részhez, amit rendkívül jól kiviteleztek. Hatalmas taps jár a Draco Malfoyt alakító Tom Feltonnak, aki ebben a részben is megmutatta a mardekáros fiú másik oldalát. Nem tudok, és nem is akarok belekötni ebbe a jelenetbe.

Miután elpusztították hőseink a diadémot, elindultak a Csónakházba, de előbb átverekedték magukat a halálfalókon, az óriásokon és az akromantulákon. (Itt kell megjegyeznem, hogy egy csöppet hiányoltam a párbajokat. Jó lett volna látni, hogyan küzdenek az ismerős arcok, mert egyedül csak Lavendert mutatták, akiből vidáman lakmározott Greyback. Arról viszont ezután nem kapunk semmilyen információt, hogy Ron „első szerelme” vajon él, vagy meghalt. Bár inkább az utóbbi a valószínűbb.)

Valóban jó ötlet volt a készítők részéről, hogy Voldemort Pitont nem a Szellemszálláson, hanem a Csónakházban öli meg. Ez a jelenet is nagyszerű volt, és egyben hátborzongató is. Csak jót tett ennek a résznek, hogy kibővítették Piton szövegét, sokkal drámaibb volt, mint a könyvben (de ennek ellenére nem könnyeztem meg a bájitaltan tanár halálát.) Voldemort visszahívta a halálfalóit, és felszólította Harry Pottert, hogy adja fel magát. Hősünkkel és barátaival visszatértünk a kihalt, és romokban heverő Roxfortba. Ismét egy nyomasztó jelenet következett, hiszen ekkor szembesültünk vele, mennyi áldozatot követelt a csata, és hogy Fred, Lupin és Tonks is a halottak között van. Ron és a Weasley család szívbemarkoló zokogása elől elmenekülve, Harry Dumbledore irodájába rohant, hogy megnézze a merengőben Piton emlékeit.

Többen élesen kritizálták ezt a jelenetsort, de én semmi kivetnivalót nem találtam benne. Talán egy kicsit megrövidítették a Lily-Pitonos részt, de nem számított, mert a többi emlék láttán nekem borsódzott a hátam, hihetetlenül megható volt, főként mikor Piton magához ölelte a halott Lily testét, mialatt a baba Harry a bölcsőből figyelte őt. Örültem, hogy a korábbi részekből is láthattunk egy pár vágást, jó volt felidézni őket, és csak segítettek abban, hogy jobban megismerjük Perselust.

Harry az emlék által rájött, mi volt mindvégig Dumbledore szándéka, készen állt arra, hogy meghaljon. A moziteremben megfagyott a levegő a következő 20 percre. A Tiltott Rengetges rész és King’s Crosson játszódó jelenet láttán mindenkinek elakadt a lélegzete. Ezek is hihetetlenül érzelmesre sikerültek.

Voldemort és csapata visszatért ezután a Roxfortba, hogy a küzdők tudtára adják, meghalt a hősük. Itt is találkozhattunk egy kis kibővítéssel, de én például egyáltalán nem éreztem feleslegesnek Neville beszédét, kellett ez ide, ahogy Harry és Voldemort hosszúra nyúló küzdelme is, amelynek végén Voldemort darabjaira szakadt. (?)

Belegondolva, azért hiányzott Harry magyarázata a könyvből. Mi már tisztában voltunk vele (vagy legalábbis a legtöbben), hogy Lily áldozatának köszönhetően nem tudott Voldemort ártani Harrynek, viszont jó lett volna - ahogy a könyvben -, Harry elmagyarázza a dolgokat Voldinak is.

És még a végére pár gondolat. A kissé nyomasztó hangulat, és a csata ellenére is sikerült egy-két jó poént belecsempészni a filmbe, amit szerencsére nem vittek túlzásba. A színészekkel rendkívül meg vagyok elégedve, Daniel Radcliffe iszonyú sokat fejlődött, és roppantul örülök neki, hogy Neville bátorsága megmutatkozott a filmben. Tetszett az a megoldás is, hogy Malfoyék otthagyták a Roxfortot, bár nekem már kissé túlzás volt, hogy az anyja fogja a 17 éves fia kezét. Én azon a véleményen vagyok, hogy a filmben csinálták jól: jó ötlet volt, hogy Voldemort és Harry is megérzi, ha elpusztul egy-egy horcrux, mert végülis lélekdarabokról van szó. Ráadásul a Pottert nem olvasó nézők is sejthették, hogy akkor valószínűleg Harry is egy horcrux. A Dumbledore-t alakító Michael Gambonnak még mindig nem sikerült azt a varázslót visszahoznia a filmvászonra, akit az első két filmben ismerhettünk meg, és szerettünk meg. Én is azt mondom, hogy nem gyerekeknek való, gondoljunk csak a vérengzésre a Gringottsban, vagy a King's Crosson látott kis lélekdarabra. Többen hiányolták, hogy Harry nem javította meg a pálcáját a végén, de szerintem ez annyira nem volt lényeges, elvégre is, a filmben főhősünk nem kapta meg szülinapjára azt a kis erszényt, amelyben a pálca darabjait tarthatta volna. Így valószínűsítem, hogy eldobták valahol. Tetszett a lezárása a csatának, viszont örültem volna, ha az utolsó mondat („... ennyi baj egy életre elég volt nekem”) belekerült volna.

Nem tudok többet hozzáfűzni, de ha szeretnétek, nagyon szívesen felsorolom az összes jelzőt, amivel illetném ezt a filmet: látványos, fantasztikus, hihetetlen, lélegzetelállító, akciódús, izgalmas, szomorú, drámai, tragikus és epikus.

Összességében: Nagyon meg vagyok elégedve azzal, ahogyan megcsinálták a filmet, s bár sajnálom, hogy kimaradt egy-két rész (a trailerben is láthatott „Miért élsz?” / „Mert nekem van miért élnem”), de így is emelem a kalapomat a készítők előtt, mert méltó befejezése lett a „Halál ereklyéi 2” ennek a sorozatnak.

És mindenképpen 10 ponttal jutalmaznám a filmet. Gratula! 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.